Pertis Jenő halálára
Ha jól emlékszem, 1985 őszének egy napsütéses délelőttjén történt. Nyolcadikos voltam a Budafoki téri ének-zenei tagozatos általános iskolában, s zenei tagozatos osztályba jártam. Az énekórákat mindig élveztem. Nem azért, mintha jó hangom vagy hallásom lett volna (sőt: voltaképpen ennek ellenkezője az igazság), hanem azért, mert egy csodálatos, csupaszív tanárnő, Mocskonyiné Tallér Edit tartotta ezeket a foglalkozásokat. Nagyon szerettem őt, mint embert, mint pedagógust, s a magnón és lemezjátszón bemutatott darabokat, illetve azt a megdöbbentően sokrétű művészettörténeti, zenetörténeti és elméleti ismeretanyagot, amelyet átadott nekünk (bevallom, ma is zömmel ebből élek…)
Nevezett napon, az énekóra elején váratlan dolog történt. Megjelent egy körszakállas, vidám arcú bácsi, akit addig csak a szülői értekezleteken és iskolai ünnepségeken láttam. Pertis Jenő zeneszerző volt, osztálytársam édesapja, aki váratlanul kiment a tanári asztalhoz, és azt mondta: a kortárs komolyzenéről fog nekünk beszélni.
Én az első sorban ültem, és első szavától az utolsóig ámulattal hallgattam a kétszer két órát. Jenő bácsi megvilágította előttünk azt, hogy a kortárs zene miért oldja fel a harmóniát, milyen lehetőségei vannak az érzelmek és a szenvedélyek kifejezéseinek a hagyományos hangnemeken kívül is. Sőt: így még inkább. Az óra egyik részeként például egy osztálytársamat hívta a zongorához, akivel eljátszatta egy macska majd egy kutya sétáját, majd „vitatkozását” a billentyűkön. Számomra teljesen világossá lett a magyarázat, s innentől kezdve a mai napig soha semmilyen avantgarde, neoavantgarde vagy free-jazz zenemű befogadása nem okozott gondot.
Az első óra végén még egy másik csodát is átéltünk. Jenő bácsi megmutatta nekünk Krzysztof Penderecki, kortárs lengyel zeneszerző Hirosima emlékezetére c. művét, amelyet a szerző a 60-as években komponált. Ilyen típusú zenét még sohasem hallottam, de azonnal megérintett, letaglózott. A hideg futkosott a hátamon, s megjelent a szemem előtt a borzalmas pusztítás világa, amelyet azóta már számos filmen láttam. A zene elszomorított, lehangolt, szótlanná tett, de amikor hazafelé ballagtam, azt éreztem, hogy még sem vagyok „csak” szomorú, sőt: ha az órákra visszagondoltam, az volt a furcsa, hogy inkább jó érzéseim voltak, valamilyen, a boldogsághoz hasonló állapotot éreztem, de nem tudtam megnevezni az okát és a tartalmát. Ez az érzés még napokig tartott.
Ma már, felnőtt fejjel pontosan tudom, mi volt az az érzés, amit akkor, 1985-ben, a kádári világ utolsó éveinek egyikében, hazafelé ballagva, egy peremkerületi, poros és zajos lakótelepi utcán éreztem. Egyszerűen és pontosan megnevezhető: úgy hívják, szabadság…
Ezt köszönhetem én Pertis Jenő két órájának.
Kommentek