Tegnap éjszakától kezdődően immár nem lesz nyugati és északi határállomásainkon ellenőrzés, Szlovákiába, Szlovéniába és Ausztriába megállás nélkül léphetünk át. Azoknak, akik a nyolcvanas és a kilencvenes években születtek, ez nem sokat jelent - igazi vámvizsgálat már majd egy évtizede nem volt ezeken a határokon. Az ember megállt, elkérték az útlevelet, legrosszabb esetben kérdeztek egy-két dolgot, s már mehetett is tovább.
A tegnapi nap mindezek okán elsősorban azoknak fontos, pontosabban mondva: azok tudják értékelni, akik a hetvenes években vagy annál korábban születtek. 1972-es születésűként jól emlékszem a régi határátlépéseinkre. Minden nyáron szüleimmel Csehszlovákiába, nagyapámhoz mentünk nyaralni. Kifelé a vizsgálat formális volt, inkább csak a pecsételésre korlátozódott. Mivel azonban visszafelé mindenki rengeteg holmit hozott (Csehszlovákiában nemcsak az étel volt a magyarországihoz képest nevetségesen olcsó, hanem a gyerek-játék, az iskolaszer, a ruha és a dohánytermék is), a vámvizsgálat nagyon komoly volt. Sturovóban le kellett szállni a vonatról, s egy külön teremben várakoztunk bőröndjeinkkel az ellenőrzésre. Amikor sorra kerültünk, egyenruhás vámosok túrták szét a csomagokat, mindenre rákérdezve, nagyon gyakran olyan hangon, amelyhez nem szoktam hozzá kisgyerekként. Emlékszem, amikor négyéves voltam, el is sírtam magam, mert egy tőlem elkért kisvasutat egy perc alatt darabokra szedtek, s azt hittem, soha többé nem fogom visszakapni. Arra is emlékszem, hogy amikor hatéves koromban egyszer a vasúti kocsiba belépett egy vámos, s rákérdezett, hogy van-e elvámolnivalónk, akkor én vicceskedni akarván azt mondtam apámnak, hogy vegye elő az ezer radírt, amit hoztunk. A vámos arca elkomorodott, s amikor apám mondta, hogy a gyerek csak hülyéskedik, nagyon komolyra fordult az arca, rámnézett és azt mondta, hogy "ezzel nem viccelünk" - így többes számban.
"Ezzel nem viccelünk" - hát igen, erről van szó. Talán ekkor született meg egy érzés bennem, amely azóta is kísért minden határon. Soha semmilyen vámszabályt nem szegtem meg, mégis, ha bármilyen határra érek, azóta is összeszorul a gyomrom, s ez az érzés még órákig eltart (gondoljunk bele, mit érezhet az, akivel valódi gondok voltak? akitől elvették a könyveit, akit megvertek, akit visszafordítottak? aki nem juthatott ki a családjához?).
Biztos vagyok abban, hogy gyerekeim, unokáim nem fogják ezt érezni, s ennek örülni kell. Az sem nagy baj, hogy különösebben érteni sem fogják ezt az érzést ("fater megint beszél hülyeségeket az őskorból"), hiszen nekik természetes lesz, hogy Hegyeshalom tábláját látva nem az idegesség fogja el őket, hanem a várakozás, hogy mindjárt Bécs környékére jutnak.
Nehéz megmondani, milyen egyértelmű értéket hozott nekünk a rendszerváltás. Ma egyre több olyan esemény van, ami nosztalgiára késztet. Jó látni, hogy van olyan, amiért érdemes volt várni. El is dönteném, hogy a sorompók leszerelésének örömére a holnapi napot családommal a Stephanskirche mellett, egy bécsi kávézóban kezdeném - ha lenne rá pénzem...
"Ezzel nem viccelünk" - hát igen, erről van szó. Talán ekkor született meg egy érzés bennem, amely azóta is kísért minden határon. Soha semmilyen vámszabályt nem szegtem meg, mégis, ha bármilyen határra érek, azóta is összeszorul a gyomrom, s ez az érzés még órákig eltart (gondoljunk bele, mit érezhet az, akivel valódi gondok voltak? akitől elvették a könyveit, akit megvertek, akit visszafordítottak? aki nem juthatott ki a családjához?).
Biztos vagyok abban, hogy gyerekeim, unokáim nem fogják ezt érezni, s ennek örülni kell. Az sem nagy baj, hogy különösebben érteni sem fogják ezt az érzést ("fater megint beszél hülyeségeket az őskorból"), hiszen nekik természetes lesz, hogy Hegyeshalom tábláját látva nem az idegesség fogja el őket, hanem a várakozás, hogy mindjárt Bécs környékére jutnak.
Nehéz megmondani, milyen egyértelmű értéket hozott nekünk a rendszerváltás. Ma egyre több olyan esemény van, ami nosztalgiára késztet. Jó látni, hogy van olyan, amiért érdemes volt várni. El is dönteném, hogy a sorompók leszerelésének örömére a holnapi napot családommal a Stephanskirche mellett, egy bécsi kávézóban kezdeném - ha lenne rá pénzem...
Kommentek