Naptár

május 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31

Kommentek

  • tesz-vesz: sajnálom milyen támadások voltak? (2010.01.21. 13:56) 050.
  • Medgyesi Éva: Én is sajnálom a blog megszűntét, hiányozni fog. De talán majd "máskor, jobb időben". (2008.02.12. 16:38) 050.
  • Laari: Sajnálom. Ritka (és tiszteletreméltó) dolog ma, hogy valaki névvel, címmel, telefonszámmal mutatkozik meg a netes világban - de azt hiszem, szükségtelen is: nicknéven úgyanúgy fölvállalhatja az ember önmagát, nickneve alapján (ami sokaknál a kezdetektől állandó) úgyanúgy ismerik és azonosítják...... (2008.01.20. 12:20) 050.
  • Laari: Márai nem hallhatott a kivezényelt integetőkről?-lehetetlen, ez már nagyon régi találmány. Bizakodó módon azt hiszem, az emberek többsége természetesnek éli meg valamely nemzethez való tartozását, s nem gondolja, hogy magyarnak/szlováknak/németnek, stb. lenni dicsőség - bár néhány hatalomvágyó őr... (2008.01.19. 21:34) 049.
  • orpheus: Laarinak: azért érdekes, amit írsz, mert ezen keresztül is meg tudom mutatni Márai elképesztő elfogultságát. Ugyanezen, idézett könyv Úton a Felvidékre c. írásában a következő szerepel: "Nem túlzok, ha azt állítom, amire a személyes tapasztalás késztet, hogy Rozsnyó és Kassa környékén a lakosság m... (2008.01.19. 12:46) 049.
  • orpheus: Enoknak: igen, ez a kassai bevonuláskor született szöveg. Márai ekkoriban volt igazán Horthy-rajongó, de korábbi, a Horthy-rendszert bíráló írásáról nem tudok - ez nem azt jelenti, hogy nincs, hiszen Márai erősen grafomán volt, életműve egy ember számára gyakorlatilag elolvashatatlan. A modernizá... (2008.01.19. 12:34) 049.
  • Laari: Ez talán csak az én tapasztalásom: az általános vélekedéssel szemben a visszacsatolt területeken élő magyarok nem "fölszabadítókként" fogadták Horthyékat - legalábbis a Csallóközben. Családom ott élt-él, és a mai napig "magyar megszállásként" emlegetik a bécsi döntés következményét...a leszármaz... (2008.01.18. 13:57) 049.
  • Laari: Az "új" választók világképét tekintve - ami önhibájukon kívül igencsak kiforratlan - sajnos nagyon igazad lehet, ráadásul ez a korosztály minden időben fogékony a populizmusra. A balliberális oldal egyáltalán nem , vagy töketlenül (bocs) kommunikál velük (is), leider... Persze, én megyek szava... (2008.01.18. 13:23) 049.
  • Enok mester: Köszönöm az idézetet. Árnyalja a bennem lévő Márai-képet, azonban azt se szabad felejteni, hogy a revíziót szinte az egész ország, a rezsim ellenzéke is támogatta, illetve ünnepelte - Márai kassaiként különösen. Horthy népszerűsége a bécsi döntések nyomán az egekbe szökött - gondolom, az idézet ak... (2008.01.18. 07:59) 049.
  • orpheus: Laarinak: én sem látom elsöprőnek az igényt egy tekintélyuralmi rendszerre, erősödésről írtam, amit szerintem az is okoz, hogy 1994-ben még nagyon sokan éltek, akik emlékeztek a Horthy-korra, ma viszont sokkal kevesebben. Ellenben számosan lettek választókorúak azok, akik természetesen nem éltek e... (2008.01.18. 00:15) 049.
  • orpheus: Enok mesternek: Márai Horthy-rajongó publikációi megtalálhatók pl. az Ajándék a végzettől című kötetben (Helikon, 2004). Csak egy példa a Horthy Miklós három útja című írásából: "Az elmúlt húsz esztendőben sokan és sokat gondoltak arra, mit érezhet az ember, akit végzete és nagyszerű hivatása eg... (2008.01.17. 23:59) 049.
  • Laari: Nem tudom, valóban elsöprő-e az igény ma Magyarországon egy tekintélyuralmi rendszer eljövetelére -, úgy emlékszem, 1994-ben a gazdasági bajok mellett az is okozta az Antall-kormány bukását, hogy sokaknak a Horthy-korszakot idézte vissza a sok bokacsattogtató gyászhuszár. Napjainkban a (szélső)... (2008.01.17. 20:59) 049.
  • Enok mester: Bevallom, Márai említésén meglepődtem. Herczeg Ferenc, ő igen - de Márai mint a Horthy-rendszer híve, vagy mint írod: "rajongó"? Szerintem ez csak utólagos mázolmány azon utcai könyváruspultok jóvoltából, ahol egymás mellett szerepelnek Wass-sal. Márai az európai polgári attitűd híve volt, ez hián... (2008.01.17. 14:55) 049.
  • orpheus: Akkor elmondom, mire utaltam. Kádár és közgadászai azzal próbálkoztak 68 után, hogy a magánszféra felerősítésével egy politikai egypártrendszer keretei között gazdasági pluralizmust alakítsanak ki. Ez nálunk ment a legjobban, de Moszkva sajnos elvágta. Kínában viszont ez megy most - erre utaltam.... (2008.01.13. 09:15) 047.
  • csodaszerva: Nohát, rám lehet szólni, ha túlterjednék, de félbevágnám az eszmecserét, ha most nem reagálnék. Véletlenül barátom Kínáról forgatott nemrég dokumentumfilmet, emígy foglalta össze: "Nem élnék ott, de eszméletlen. Kintről szánalmasnak tűnt minden itthon jelentősnek tartott aktuál közéleti probléma,... (2008.01.13. 00:34) 047.
  • orpheus: Azért arról, hogy a történelem mit választott, nem lehet ilyen könnyen beszélni. Senki sem tudja, mit hoz a jövő. Ráadásul a kádári modell sem szűnt meg, számosan (pl. Kopátsy) írják azt, hogy Kínában egy ehhez hasonló működik (virágzik?) A kapitalista szocializmus nekem is rendben van, amennyiben... (2008.01.13. 00:05) 047.
  • csodaszerva: A hajléktalan válaszhatja a múlt rendszert, csakhogy a történelem nem választotta a szocializmust; a csomós nyakú, használhtatlan zsiráf elvérzett az evolúciós küzdelemben. By the way, Kanadában nincsenek hajléktalanok, éljen a kapitalista szocializmus! (2008.01.12. 20:19) 047.
  • orpheus: A kádári időszak szakaszokra osztható. Nagyjából azt lehet mondani, hogy 1958-tól 1978-ig, azaz 30 évig volt jellemző az a létbiztonság, amiről beszéltem. Számos, itt nem részletezendő körülmény miatt, ez 78-tól egyre romlott, s ez egyenesen vitt 89-hez. Az, hogy ennek a biztonságnak minek mi vo... (2008.01.12. 19:11) 047.
  • csodaszerva: Tudtam, úgy tudtam, hogy lessssz benne nekem is hibám! Egyébként meg kontaktos az 's' betűm a billentyűzeten. A fenébe, nőtt egyet az orrom. Tudomásom szerint a létbiztonság ára a Kádár-rendszerben a rossz hatásfokú, államilag életben tartott vállalatok voltak, mely rendszer utópisztikus volta, é... (2008.01.12. 13:46) 047.
  • orpheus: Hello, a létbiztonság nem ábránd, hanem kézzelfogható valóság volt a Kádár-rendszerben. (Ez nem azt jelenti, hogy nem vihettek be a rendőrök, hanem pl. azt, hogy senki sem halt éhen, és mindenkinek volt munkája). Ha van időd, olvasd el Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában c. könyvét -... (2008.01.11. 21:35) 047.
  • Utolsó 20

008.

2007.04.06. 15:11 :: orpheus

 

  Felszabadulás és megszállás és szabadulás

A napokban, április 4-e 62. évfordulója kapcsán újra fellángolt a közéleti vita: minek nevezzük azt az eseménysort, amelynek során 1945 áprilisának első hetében a szovjet csapatok végleg megtisztították a német megszállóktól Magyarországot.

Úgy gondolom, ebben a kérdésben különösen érvényes az a hermeneutikai igazság, hogy a nézőpont határozza meg a fogalomhasználatot. Az, aki látta a bevonuló szovjet csapatok néhány katonájának atrocitásait: a rablásokat, a nők megerőszakolását vagy a „malenkij robot”-ra hurcoltak családi hiányát, s még inkább azok, akik személyes elszenvedői voltak ezeknek, teljesen világosan mondhatják: hazánkat 45 tavaszán megszállták a szovjet csapatok. Ellenben az is igaz, hogy akiknek a nyilasuralom, s az ezt megelőző, folyamatosan jobbra tolódó Horthy-rendszer saját vagy családjuk bármely tagjára vonatkozó üldöztetést jelentett, azok valóban inkább felszabadulásnak élhették meg az eseményeket. Ugyanígy a felszabadulás általános érzését adhatta az, hogy már nem kellett óvóhelyekre, sötét pincékbe, raktárakba, pajtákba bújni a háborús események miatt - a béke elkövetkezett.

Még tovább árnyalja a helyzetet az a tény is, hogy 1945-től 1947-ig ténylegesen a Szövetséges Ellenőrző Bizottság Vorosilov marsall irányította csoportja vezette az országot, majd pedig az 50.000-es létszámban itt állomásozó szovjet hadsereggel a háttérben Rákosi és társai, akiket Moszkva alkalomadtán kézzel irányított. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, a hatalom "hivatalosan" csak 1949-től került Rákosiék kezébe. Ezeket végiggondolva megint csak arra juthatunk, hogy Magyarországot 1945. április 4-én egy új hatalom szállta meg, ahogy – mutatis mutandis! - a törököt követte a labanc, úgy követte a németet a szovjet megszállás.

Összegezve az eddig leírtakat: úgy gondolom, nem kell döntenünk. Még akár azt is mondhatjuk, hogy a szovjetek bejövetele nemcsak felszabadulás és megszállás hanem szabadulás is volt: szabadulás attól az illúziótól, hogy egy rossz geopolitikai helyzetben lévő, 10 milliós nép a körülötte lévő, nála sokkal nagyobb lélekszámú nagy népek árnyékában független lehet. Ezt a szabadulást a korban sokan átélték: ilyen volt például Szekfű Gyula, akinek manapság divat menteni avagy meg sem említeni a háború utáni tetteit, pl. moszkvai nagykövetségét. Holott semmi másról nincsen szó, mint arról, hogy a tapasztalt konzervatív, hívő történész, Szekfű rájött: Magyarország jó időre a szovjet blokk része lesz, s ezért a helyes politika az, ha folyamatos tárgyalással, s akár ügyeskedésekkel és trükkökkel kis kompromisszumokat tudunk kötni a Nagy Testvérrel. Nekünk ennyi maradt. Sajnálatos, hogy Szekfű példáját kevesen követték - lehet, hogy Magyarország története egészen máshogy alakult volna, ha több társa akad.

Felszabadulás, megszállás, szabadulás – úgy gondolom, nem kell választanunk, mindhárom együtt igaz – különböző nézőpontokból.  

Szólj hozzá!

007.

2007.03.22. 09:28 :: orpheus

Ha valaki tanítani akar, ahhoz előbb tanulni kell...
(Megjegyzések Szabolcs Attila, XXII. kerületi polgármester március 15-ei ünnepi beszédéhez)

A XXII. kerület fideszes internetes fórumára a napokban felkerült Szabolcs Attila polgármester március 15-ei beszéde. A felhelyező tulajdonképpen dícséretet érdemel, hiszen nem hangfelvételt tett közzé. Ezzel sokat segített, hiszen a XXII. kerület polgármestere gyakorlatilag képtelen papír nélkül beszélni, s a papírról felolvasás (amely jelen esetben történt) is rendkívül komoly gondokat okoz neki.
Mivel a beszéd fölkerült az internetre, alkalom kínálkozik annak elemzésére is, amelyet az alábbiakban végzek el. Előbb idézem a beszéd megfelelő, lineárisan következő részét, aztán pedig következnek a megjegyzéseim.

"Szabolcs Attila polgármester beszéde 2007. március 15-én a Zambelli utcában elhelyezett emléktáblánál
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves ünneplő közönség!
Köszöntöm Önöket a Budafok-tétényi Önkormányzat hagyományos március 15-i megemlékezéseinek színhelyén.
Amikor a forradalom és szabadságharc történetében lapozgattam, feltűnt, hogy a forradalom céljait, a szükséges lépéseket illetően mennyi ellentét, mennyi vita volt maguk a márciusi ifjak között is. Amit ma tisztának és egyszerűnek látunk, akkor bonyolult, ellentmondásos volt, és csak a legnagyobbaknak volt erejük és képességük arra, hogy a káoszban megtalálják a vezérfonalat."

 

Ma mérvadó történész, de még mérvadó történelemtanár sem látja tisztának és egyszerűnek sem a forradalmat sem a szabadságharcot. Számos, egymástól kis- és nagymértékben különböző akkori politikai nézet konstruálható meg a múltat vizsgálva, s ezekről a történészek ma is elég sokat vitáznak. Általános érvénnyel az is elmondható:  a legnagyobb politikusaink jelenükben és a legnagyobb történészeink a múltra vonatkozóan is csak szempontokat érvényesítenek, nincs senki, aki bármifajta "vezérfonalat" találhatna, hiszen a múltnak nincs objektív olvasata – menthetetlenül interpretációk vannak, semmi több.


"De még náluk sem beszélhetünk abszolút igazságokról, hiszen a Kossuth és Batthyány, Kossuth és Széchenyi, Petőfi és Vörösmarty között folytatott viták a mai napig eldöntetlenül folynak tovább."
 

Érdekelne a szabadságharc céljai mellett végig kitartó, radikális demokrata Vörösmarty, és a szabadságharc céljai mellett végig kitartó radikális demokrata Petőfi vitája a szabadságharc idején. Vajon itt mire utal Szabolcs Attila? Arra az apró vitára, amely kettőjük között 48 augusztusában zajlott (bizonyság rá a Vörösmartyhoz c. vers), és igen hamar kibékültek? Ennek jelentősége teljesen eltörpül az őket összekapcsoló eszmék és érzések mellett, különösen, ha megfigyeljük, hogy még ebben a vitázó versben is Petőfi "atyjának" nevezi Vörösmartyt.
Kettejük "ellentéte" élesebben a forradalom előtti időkre jellemző, de ez az ellentét (amely sokkal inkább poétikai, mint politikai!) még legélesebb időszakában sem volt olyan, mint Kossuth és Széchenyi ellentéte (gondoljunk csak arra, hogy Petőfi Vörösmarty segítségével adhatta ki verseit 1844 őszén vagy arra, hogy Arany, Petőfi és Vörösmarty a forradalom előestéjén együtt kezdtek neki egy Shakespeare-fordítási "projektnek").

 
"Mit gondoljunk hát akkor azokról a politikusokról, akik a maguk igazságát egyedüliként tüntetik fel, és magukat tüntetik fel a „haladás” egyetlen képviselőjének?"
 

A mai magyar politikai palettán a leginkább ilyen politikust Orbán Viktornak hívják.

"Azzal, hogy minden bírálatot maradiságként, múltba révedésként igyekeznek lesöpörni, minden vitát igyekeznek elfojtani, a történelem panoptikumába jelölték ki a maguk helyét, nem a Panteonba.

A 159 évvel ezelőtti események másik érdekes jellemzője, hogy az „utcai politizálásnak” milyen hatalmas szerepe volt az ország sorsának alakításában. Vajon megemlékezhetnénk-e ma március 15-éről, ha akkor a polgárok nem vonulnak az utcára, és nem adnak hangot akaratuknak? Mit gondoljunk ma azokról, akik úgy akarnak megemlékezni, hogy közben kárhoztatják az egyik alkotmányos alapjog, a gyülekezési jog érvényesítését?"

Valóban: 1848/49-ben számos „utcai politizálás” zajlott. Csakhogy akkor nem a törvényes választással hatalomra került  kormány ellen tüntettek az emberek, hanem a rájuk kényszerített idegen kormány ellen. Aki ezt a különbséget nem érti, az vagy nagyon buta vagy rosszindulatú.

 

"1848. szeptember 11-én az országgyűlés a nádornak arról a leveléről tárgyalt, amelyben közölte, hogy a maga kezébe kívánja venni a kormányzást.
Kinn az utcán hatalmas tömeg vette körül az országgyűlés házát, és a teremben szakadatlanul hallatszott a Kossuthot éljenző tömeg zaja. Ebben a zajban ment fel Kossuth a szószékre, és jelentette be, hogy ismét elfoglalja a pénzügyminiszteri bársonyszéket. Batthyány is felszólalt, és hivatkozott a Ház iránt megnyilvánult közbizalomra. Vajon hivatkozhatott volna-e erre a közbizalomra, hogyha a tisztelt Háztól kordon tartja távol a tömeget?"

Miért lett volna szükség kordonra ott, ahol nem állt fenn a veszélye annak, hogy szétverik a házat? Akkoriban az emberek többsége még tudta, hol a határ, szemben a Fidesz által feltüzelt szélsőjobbal, akikkel szemben indokolt volt a kordon felállítása. Ráadásul a Szabolcs Attila említette 1848. szeptember 11-ei napon nem egy törpe minoritás - magát a nemzet egészének képzelve - üvöltözött az ország háza előtt, hanem olyan tekintélyes polgárok tiltakoztak, akik az idegen ellenséggel szemben közös véleményen voltak.

 
"Érdekes a forradalom szimbólumainak a sorsa is. Másik nagy forradalmunk és szabadságharcunk, az 1956-os is az 1848-as örökösének tekintette magát. A vörös csillagos címerrel szemben a forradalmárok a Kossuth-címerrel különböztették meg magukat. A Kossuth-címer jelent meg a fővároson kívül is a szabaddá lett vidéki újságok fejlécén Szabolcstól Zaláig, többnyire olyan évszázados versidézetekkel körítve, mint "hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar", vagy "rabok legyünk vagy szabadok".

Ezt a címert festették tucatszám a felkelők mellé átállt harckocsik oldalára, ez volt a jelzés, hogy a harckocsik átálltak a forradalmárok oldalára. Ezt használták irataik fejlécén, igazolványaikon vagy pecsétjeikben a forradalmi bizottságok, a munkástanácsok. A korabeli plakátoknak, röplapoknak vagy éppen falfirkáknak is szinte elmaradhatatlan tartozéka volt e címer. Számos helyen nagy formátumú Kossuth-címeres emblémák kerültek - az ötágú csillag helyett - közintézmények homlokzatára, szobrok talapzatára vagy éppen a ledöntött szovjet emlékművekre.
A kortársak számára 1848-ban még nem volt ennyire egységes a szimbólumok üzenete. Erre példa a pesti Közcsendi Választmány kérése, hogy senki ne támadja azokat, akik a forradalom jeleként a vörös színt viselik:
„Polgártársak !
Szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavunk !
Kivíttuk a szabadságot, hogy véleményét mindenki szabadon nyilváníthassa. [...] Csúnya dolog tehát, sőt polgári bűn, valakit szabadsága gyakorlatában akadályozni, még csúnyább, valakit véleménye nyilatkoztatásáért erőszakosan megtámadni.
Polgárok ! Egyetértésre van szükségünk ! Tűrjük egymás véleményét, hogy egyesülhessünk. [ ...] [...]Az elvet pedig a szabad ember külsőleg is viselni szokta . Így történt, hogy mozgalmaink jeléül a nemzeti három szín tűzetett ki ország szerte. [...]
Azonban polgártársaink közül sokan a színek megválasztásában másként jártak el. Vörös szalagokat tűztek ki fövegeikre, mi természet szerint senkinek sem tiltathatik meg. [...]
Polgárok ! A vörös szín viselése oly egyszerű valami, mely magában semmi veszélyt nem rejt ; minden ember tetszés szerint tűzhet ki magára azon szint, a nélkül, hogy a szabadság és a haza függetlensége elvei szerint abban megtámadtathatnék.
Mi is más a szabadság ? Minden azon jog, mely szerint mindenki tehet olyast, mivel polgártársának nem árt. [...]
Polgárok ! senki se támadja meg társát a vörös színek viseléséért. Ez nem jogos. Nem szabad. [...] v Polgártársak ! Kímélet és türelem, egyetértés és testvériség ! Kelt Pesten, tavaszhó 9-én 1848.
A pestvárosi rendre ügyelő bizottság nevében.
Rottenbiller Lipót elnök
Irányi Dániel jegyző”

Nos, vannak, akik a vörös színt ma sem tűrhetik, ha nem egy nagy felületen, hanem például sávokon jelenik meg. A válasz erre 159 év után is ugyanaz: „Csúnya dolog tehát, sőt polgári bűn, valakit szabadsága gyakorlatában akadályozni, még csúnyább, valakit véleménye nyilatkoztatásáért erőszakosan megtámadni”

Idézzük csak fel a Szabolcs Attila által citált levél végét: „Mi is más a szabadság ? Minden azon jog, mely szerint mindenki tehet olyast, mivel polgártársának nem árt. [...]” Szabolcs Attila szemlátomást nem érti, hogy az általa emlegetett, az árpádsávban szereplő vörös szín nem egy ártatlan szimbólum, nem olyan mint egy sima vörös zászló. Egyszerűbben fogalmazva: az önmagában szereplő vörös szín nem azonos azzal a vörös színnel, amely az árpádsávban szerepel. Az árpádsávban a fehérrel együtt szereplő vörös szín Magyarországon elsősorban a nyilasok szimbóluma, akik keresztes és kereszt nélküli zászlóikon, keresztes és kereszt nélküli karszalagjaikon rendszeresen használták ezt a szimbólumot. Éppen ezért ezt a szimbólumot politikai gyűléseken használni azt jelenti, hogy egyetértünk a nyilas eszmékkel. Ezt a témát ezerféleképpen lehet félremagyarázni, de a tény attól még tény marad. 


"Keressük azt, ami közös bennünk. Ahogy Kossuth mondta:
Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának olyan érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös. (Éljen!) És a hol ezen érzés közös, ott nem kell buzdítani, ott a hideg észnek kell az eszközök között választani csak.”
Köszönöm a figyelmet."

 

Igen, keressük, ami közös bennünk - a gondolat nagyon szép. A kérdés csak az, hogy a közös megtalálása vajon úgy sikerül-e, hogy olyan szimbólumokat igenelünk, amelyeket egy erőszakos, a közöset sohasem kereső politikai erő használt fel? A közös megtalálása vajon sikerül-e, ha nem vesszük észre, hogy 1848-ban és 1956-ban egy idegen, elnyomó hatalom ellen közösen lépett fel az ország népe; ma pedig egy hatalommániás, a demokratikus választási eredményeket elfogadni nem tudó „alcsúti Néró” tüzeli egymás ellen az embereket? Szabolcs Attilának észre kellene vennie, hogy a „közös” megtalálása csak úgy történhet, ha a jobboldal leszámol saját téveszméivel. Ha ez nincs meg, akkor nem lehetséges a közös nézőpont. Aki az árpádsávot legitim szimbólumnak tekinti és a mai eseményeket összemossa a szabadságharcainkkal, annak előbb történelemórákat kellene vennie, s ha megértette a különbségeket, utána lehet a közöset keresni.

Szólj hozzá!

006.

2007.03.05. 15:20 :: orpheus

 A retorika bosszúja

 
A politikai közéletben szokás a retorikát mellékesnek tekinteni. Szokás azt mondani, hogy a retorika tulajdonképpen finomító funkció, a lényeg úgyis az, hogy az ember mit mond, a „tartalom”. Ha a figyelmes olvasó alaposan végigolvassa például Orbán Viktor február 28-án, az Echo Tv-nek adott interjúját, mindjárt látja, hogy ez az állítás nem igaz. A retorika nincs „tartalom” nélkül és „tartalom” nincs retorika nélkül. A retorikai alakzatok hibás alkalmazása tartalmi gondokat jelent, amelyekkel ugyan lehet manipulálni a felületes olvasót és még inkább a minden bizonnyal a beszélgetést videóra nem rögzítő nézőt, de az élesebb szem hamar észreveszi az ellentmondásokat.
De lássuk csak az interjút – s nézzük a retorikai gondokat:
A beszélgetés kezdetén a riporter feladja a labdát: kormányváltó hangulat van az országban. Ezt a Medián felmérésére hivatkozva állítja. Ez még Orbán számára is túlzás, ő teszi helyre azzal, hogy a felméréseknek nem kell hinni, s a saját tapasztalataira hivatkozik, ennek szerepét emeli ki:
 
Én úgy látom, hogy Magyarországon az emberek dühösek, csalódottak, ingerültek, és ezek az érzések két forrásból táplálkoznak. Először is, mindenki azt mondja, hogy itt nincs demokrácia.”
 
Hol itt a retorika bosszúja - kérdezhetjük? A válasz roppant egyszerű: ott, ahol a beszélő rosszul alkalmazza a szinekdokhé alakzatát. Valójában ugyanis nem „az emberek” dühösek és csalódottak, hanem „nagyon sok” ember gondolkodik így, és nyilván nagyon sok gondolja, hogy Orbánnak nincs igaza. Az általánosítással sikerült a saját nézetet univerzálissá tenni, s ettől fogva a „mindenki” metafora szabadon eluralkodhat, és természetesen el is uralkodik a szövegben. Lám, lám, egy retorikai fogás tartalmi tényezővé vált, még pontosabban a retorika jóvoltából sikerült egy hatalmasat csúsztatni.
De nézzük tovább a beszélgetést, mivel folytatja Orbán, hogy játszik a retorikával, s válaszként hogyan játszik a retorika vele:
 
„Mert az, amit a kormány tesz, arra senki nem hatalmazta fel, és ők, akik elszenvedik ezeket a kérdéseket, bizony nem akarták, hogy az ország ebbe az irányba menjen.”
 
Magyarország kormányát a magyar állampolgárok törvényes választása legitimálja, a 2006-os választással kapcsolatban számottevő aggály nem merült fel A választók – ahogyan egy demokráciában mindig is így van –  mind-mind egy-egy tervezett kormányprogramra szavaztak, amely minden esetben 4 év alatt valósul meg. A választások előtt mindenki tudta, hogy a négy év kezdetén reformok lesznek, legföljebb a fokukról nem voltak értesülve (bár erről is rengeteg cikk jelent meg). Viszont az is elmondható, hogy Magyarországon nem volt még kormány, amely 100%-ban megvalósította választási programját. Mindezeket összegezve elmondható: Orbán tehát ismét retorikai húzásokkal élt, amelyek visszafelé sültek el: a túlzás (hipertrófia) alakzatát alkalmazta a „senki nem hatalmazta fel őket”-gondolattal, miközben világos, hogy volt, aki tudott arról, hogy mi történik majd, s így szavazott, s még mindig nagyon sokan vannak, akik tudják, hogy egy kormány négy évre kap mandátumot. Szintén túlzás azt mondani, hogy az emberek nem akarták ezt az irányt, hiszen az emberek csak programokra szavaztak, nem pedig arra, hogy azok miképpen valósulnak meg.  
A demokrácia gyakorlatának kiforgatása után visszatér a szinekdokhé-tévesztés, a következőképpen:
 
„az emberek itt tipródnak, hogy átlépjék-e a demokrácia kerítését, vagy ne, most akkor demokratikus eszközöket használjuk, vagy nézzünk újabb eszközök után”
 
Különösen érdekes ez a gondolat, hiszen más beszédeiből is jól látható, ezen leginkább Orbán tipródik. És „segíteni” akar az embereknek, hogy ők is tipródjanak. Ha lenne olyan felmérés/közvéleménykutatás, amely arról szól, hogy az emberek át akarják lépni a demokratikus határokat, és az jönne ki, hogy legalább 50%+1 fő így van vele, akkor jogos volna ezt tipródásnak mondani, de jómagam nem tudok ilyen felmérésről. Viszont annál jobban látom a saját környezetemben azt, hogy az emberek javarésze (legyen bármilyen pártállású!) híve vagy elfogadója a demokráciának, és nem akar semmiféle Rubicon-átlépést.
 
Miután a gondolati medert kijelölte, szabadabban lehet fogalmazni. Ilyenkor jöhet az, ami Gyurcsánynál is előfordul néha, a metafora bosszút áll használóján:
 
„Ugye, ahány ház, annyi pofon”
 
Ezzel kapcsolatban rögzíthető: nem ártana a megfogalmazásra jobban ügyelni, hiszen elsősorban a szavak jelentéseivel kommunikálunk. A politikai megszólalónak értenie és éreznie kell azokat az értelmi és érzelmi tartományokat, amelyek keltődnek/megképződnek hallgatóiban. A pofon-metaforika egy világos poltikai tévedés, és sansz az ellenfeleknek, nemcsak azért, mert „a mikulás Mikolás”, azaz világosan látszik, hogy ilyen mondatokkal akár választást is lehet veszíteni, hanem azért, mert általában az agresszív ember használ ilyen metaforikát, s az ilyen szavakat látva az emberek akkor is ezt tételezik fel a beszélőről, ha ő maga nem is olyan ember.
A metaforika rossz alkalmazása után ismét visszatér a „régi kedvenc”, a szinekdokhé-tévesztés:
 
„És azt látom, hogy ez a vita immáron nemcsak a gondjaik közepette tipródó választópolgárok szintjén jelenik meg, hanem elkezdődött róla egy magasabb szintű gondolkodás, a politikára befolyást gyakorló, de politikai közvetlen szerepet nem vállaló elit magasságában is. Emlékszem, Szabad György elnök úr előrehozott választásokról beszélt egy konferencián, Martonyi János erről nyilatkozott, és a Professzorok Batthyány Köre is egy ilyen álláspontot adott ki.”
 
A baj ezzel a szöveggel tehát az, hogy a részt egésszé avatja. Példái ugyanis mind Fidesz-közeli és fideszes figurák/szervezetek. Ezzel kimondatlanul is sikerült a másképp gondolkodókat negligálni.
Ez különösen bizarr, ha azt nézzük, hogy ezután következik a beszélgetésben a „csábítás”, az ellenoldalon lévők meggyőzésének fázisa. Ez a következőképpen történik:
 
„biztos vagyok abban, hogy ott számos olyan hallgató ember van, aki szíve szerint mindennel egyetért, amit ma az inkább polgári érzelmű tudósok, értelmiségiek, tanácsadók, elemzők mondanak. Csak egész egyszerűen ma Magyarországon a párthoz kötődő lojalitás, a mundér becsületének védése olyan elemi erejű elvárás, még az értelmiségiek között is, amely lehetetlenné teszi, hogy az egykor hatalomkritikus értelmiség a mostani hatalommal szemben őszintén el tudja mondani a véleményét.”
 
Látható, a víziót minél szélesebbre kell terjeszteni. Nyilvánvaló a politikai taktika: a csábítás retorikájával apellálni azokra, akik bár baloldaliak, de nem értenek egyet a kormány egyes intézkedéseivel vagy az intézkedések végrehajtásával. A hiba ott van ezzel, hogy az ilyen emberek ellenállása általában nagyobb Orbán felé, mint a saját oldaluk felé, azaz: először saját magát kellene tisztára mosnia. Ráadásul a baloldal mindig is kritikusabb volt saját politikusaival – annyi bírálat, amennyi a 168órában vagy a Népszabadságban megjelenik, nagyon ritkán jellemző a Heti Válaszra, a Demokratára vagy a Magyar Fórumra. Ugyanez a helyzet az értelmiséggel is – a baloldali értelmiség eleve rendszerkritikus, ebből nem érdemes messzemenő és Orbán számára kedvező következtetéseket levonni.
Az értelmiség után jön a szűkítés, a kormány „csábítása”:
 
„Ugye ma a kormánytöbbség egyszerűen szabhatna új irányt az eseményeknek. Én nem akarok tanácsokat adni, de nyilvánvaló, hogy válthatnának miniszterelnököt, átalakíthatnák a kormányt, ha pedig már semmi sem segít, akkor feloszlathatják a parlamentet, és visszaadhatják - illetve végre odaadhatják az emberek kezébe - a döntés lehetőségét, jogát. Tehát én azt gondolom, hogy igazából a demokratikus kereteken belüli megoldás mindig a kormánytöbbség kezében van.”
 
A kormány csábítását persze Orbán sem gondolja komolyan – a csábítás retorikájával azért él, hogy hangsúlyozhassa: ő mindent megtesz a demokratikus kereteken belül arra, hogy a „hazug kormány” lemondjon. A csábítás retorikájával tehát önmagát akarja megszerettetni. A retorika azonban ismét a visszájára fordul, hiszen a kormány ma azt gondolja, hogy ura az eseményeknek, a képviselők kitartanak a kormány mögött, s a legközelebbi választás 2010-ben lesz. Az emberek, bár sokan nem értenek egyet a reformokkal, nem szavaznának automatikusan Orbánra.
A csábítás retorikája után ismét jönnek a kedvenc szinekdokhék:
 
„Ugye, az önkormányzati választásnál elmondtuk, hogy itt nemcsak polgármesterekről döntöttek, hanem a kormányról is véleményt mondtak: kedves kormánypárti többség, változtassatok! Elutasították. Utána kifejeztük elég egyértelműen a gyűlésekkel a népakaratot.”
 
A végével kezdve: a gyűléseken nem volt annyi ember, hogy az bármilyen szempontból számottevő legyen. A sorozatgyűléseket a Parlament előtt az érdektelenség folytán még le is kellett fújni. Azaz: a gyűléseken kifejeződött ugyan a népakarat, de az pont az a népakarat volt, hogy nem kell leváltani Gyurcsányékat.
Az önkormányzati választással kapcsolatban tagadhatatlan, hogy sokan „harmadik fordulónak” tekintették, azonban mégis leszögezhető, hogy az nem egyértelműen a nép-kormány relációról szólt, hiszen számos független futott be győztesként, s számos helyen erősített a baloldal.
Orbán ezután megmutatja, hogy nemcsak a saját retorikája foglya, hanem érzéketlen a másik retorikájával szemben is. Gyurcsány az őszödi beszédében a hipertrófiát alkalmazva, miként a sportedzők, ösztönözte csapatát a jobb teljesítményre. Ezt a beszédét zárt körben mondta el. Orbán a retorikát – nyilvánvalóan direkt – nem értve a következőt mondja erről:
 
„de olyan, hogy a választási vállalásával teljesen ellentétes irányba halad, sőt, belevágja a polgárai képébe: jól átvertünk benneteket, hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, nem is az volt a tervünk, mint amit mondtunk, de nyertünk, és most azt fogjuk csinálni, ami szerintünk szükséges. Egy demokráciában soha sem teheti a kormány azt, ami szerinte szükséges”
 
E sorokat olvasván még csak azt mondhatjuk: Orbán tudatosan manipulál. A következő idézetet olvasva azonban kiderült a manipuláció retorikájának irracionális alkalmazásával van dolgunk, amely komoly aggályokat támaszthat a beszélő elemi valóságérzékelését illetően:
 
„Itt jogszabályokat sértettek meg, embereket csaptak be, kiiktatták a demokrácia ellenőrzési intézményeit, és mindemellett tönkretették az országot! Egyfelől leépítették a demokráciát. Kettő: sikertelen országot hoztak létre egy egyébként sikeres Magyarországból. Hát valakinek ezért viselni kell a felelősséget!”
 
Felmerülnek a józan kérdések: Ki milyen jogszabályt sértett meg? Ha Orbán látott ilyet, miért nem indított eljárást? A demokrácia milyen ellenőrzési intézménye van kiiktatva akkor, amikor az összes média az ő szavait szabadon közvetítheti? Az ország gazdasága lenne tönkretéve, miközben államháztartási hiány van? A kettő nem ugyanaz!
Miután az irracionalitás retorikája győzött, jönnek/jöhetnek az ide tartozó klasszikus félelmek. Ezek között is a leggyakoribb a multik gyűlölete, nem is meglepő, hogy ez jön először:
 
„Egyes multinacionális cégeknek a vagyona, a forgalma, a tőkeereje az nagyobb, mint a magyar teljes államháztartás. Ha azt akarjuk, hogy komolyan vegyenek bennünket, akkor ott súlyosan kell megjelenni, egy erős szereplőként.”
 
A mindenkori magyar kormányok-multinacionális tőke relációt figyelve elmondható: Orbán kormányzása idején semmit nem változott az állam tekintélye pozitív irányban, sőt: az elrontott amerikai és orosz kapcsolatok miatt még romlott is a helyzet Orbán alatt. Ugyanide tartozhat a sikertelen reptéri privatizáció témája is, amely súlyos milliókat vett ki az államháztartásból.
Talán ezen a pontján a beszélgetésnek maga Orbán is érezte, hogy az irracionalitások talajára tévedt, ezért megpróbált visszalépni, s mintegy ellenpontként az európai felvilágosodott hagyományra utalt:
 
„Európában azért az emberek talán jobban átlátnak a szitán, mint más. Azért mégis csak ez az újkori civilizációnak a kontinense, meglehetősen kifinomult értelmiséggel, szakértőkkel, elemzőkkel, és azért sokat látott, tapasztalt választópolgárokkal.”
 
Ezzel a gondolatmenettel ismét önnellentmondásba keveredett. Vagy azt állítja, hogy Magyarország nem Európában van, s ezzel lenézi saját államának polgárait, vagy azt, hogy mégis van európai, rendszerkritikus értelmiségünk.
Az ilyen alapvető és mégis észre nem vett ellentmondást látva nem csoda, hogy a beszélgetés végén ott marad az irracionalitás talaján:
 
„És csak annyit kérünk a rendőröktől, hogy ne avatkozzanak bele, tehát ne verjék meg az egyébként jogszerű, békés megemlékezésre összegyűlt embereket, mert ha ezt nem teszik, akkor mi magunk magyar polgárok tisztességesen, békésen és szépen tudunk együtt ünnepelni.”
 
Szavaival világosan rájátszik az emberi felejtésre. Régi közhely, hogy az agresszió látványa jobban megmarad az emberben. Ezért ma sokan vannak, akik elfelejtették, hogy a rendőrség nem vert meg békés megemlékezésre összegyűlt embereket. Az emberek, akik a békés gyűlésre jöttek, jobbára elmentek már, amikor elindult a rendőri akció a törvénytelenül tiltakozó, rendbontó elemek ellen. Azok, akik ott maradtak a környéken, megkapták az oszlásra felszólító parancsot, és azt is tudták, hogy merre kell menniük, hogy ne legyen bajuk. Mégis maradtak. Innentől részei lettek egy törvénytelen akciónak, amire semmilyen mentség nincsen.
 
Összegezve a tanulságokat: Orbán politikai személyisége az utóbbi időkben végleg az irracionalitás dimenziójába került – az arisztophanészi Felhőkakukvár „lakója” lett. Ezt az is jelzi, hogy a korábbinál sokkal kevésbé figyel a retorikára, amely így személyisége valós motivációinak leleplezője lesz. Egyszerűen szólva: le akarja győzni a retorikát, de az győzi le őt.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása
Mobil