Orpheus naplója

Ha valaki tanítani akar, ahhoz előbb tanulni kell...
(Megjegyzések Szabolcs Attila, XXII. kerületi polgármester március 15-ei ünnepi beszédéhez)

A XXII. kerület fideszes internetes fórumára a napokban felkerült Szabolcs Attila polgármester március 15-ei beszéde. A felhelyező tulajdonképpen dícséretet érdemel, hiszen nem hangfelvételt tett közzé. Ezzel sokat segített, hiszen a XXII. kerület polgármestere gyakorlatilag képtelen papír nélkül beszélni, s a papírról felolvasás (amely jelen esetben történt) is rendkívül komoly gondokat okoz neki.
Mivel a beszéd fölkerült az internetre, alkalom kínálkozik annak elemzésére is, amelyet az alábbiakban végzek el. Előbb idézem a beszéd megfelelő, lineárisan következő részét, aztán pedig következnek a megjegyzéseim.

"Szabolcs Attila polgármester beszéde 2007. március 15-én a Zambelli utcában elhelyezett emléktáblánál
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves ünneplő közönség!
Köszöntöm Önöket a Budafok-tétényi Önkormányzat hagyományos március 15-i megemlékezéseinek színhelyén.
Amikor a forradalom és szabadságharc történetében lapozgattam, feltűnt, hogy a forradalom céljait, a szükséges lépéseket illetően mennyi ellentét, mennyi vita volt maguk a márciusi ifjak között is. Amit ma tisztának és egyszerűnek látunk, akkor bonyolult, ellentmondásos volt, és csak a legnagyobbaknak volt erejük és képességük arra, hogy a káoszban megtalálják a vezérfonalat."

Ma mérvadó történész, de még mérvadó történelemtanár sem látja tisztának és egyszerűnek sem a forradalmat sem a szabadságharcot. Számos, egymástól kis- és nagymértékben különböző akkori politikai nézet konstruálható meg a múltat vizsgálva, s ezekről a történészek ma is elég sokat vitáznak. Általános érvénnyel az is elmondható:  a legnagyobb politikusaink jelenükben és a legnagyobb történészeink a múltra vonatkozóan is csak szempontokat érvényesítenek, nincs senki, aki bármifajta "vezérfonalat" találhatna, hiszen a múltnak nincs objektív olvasata – menthetetlenül interpretációk vannak, semmi több.

Érdekelne a szabadságharc céljai mellett végig kitartó, radikális demokrata Vörösmarty, és a szabadságharc céljai mellett végig kitartó radikális demokrata Petőfi vitája a szabadságharc idején. Vajon itt mire utal Szabolcs Attila? Arra az apró vitára, amely kettőjük között 48 augusztusában zajlott (bizonyság rá a Vörösmartyhoz c. vers), és igen hamar kibékültek? Ennek jelentősége teljesen eltörpül az őket összekapcsoló eszmék és érzések mellett, különösen, ha megfigyeljük, hogy még ebben a vitázó versben is Petőfi "atyjának" nevezi Vörösmartyt.
Kettejük "ellentéte" élesebben a forradalom előtti időkre jellemző, de ez az ellentét (amely sokkal inkább poétikai, mint politikai!) még legélesebb időszakában sem volt olyan, mint Kossuth és Széchenyi ellentéte (gondoljunk csak arra, hogy Petőfi Vörösmarty segítségével adhatta ki verseit 1844 őszén vagy arra, hogy Arany, Petőfi és Vörösmarty a forradalom előestéjén együtt kezdtek neki egy Shakespeare-fordítási "projektnek").

A mai magyar politikai palettán a leginkább ilyen politikust Orbán Viktornak hívják.

A 159 évvel ezelőtti események másik érdekes jellemzője, hogy az „utcai politizálásnak” milyen hatalmas szerepe volt az ország sorsának alakításában. Vajon megemlékezhetnénk-e ma március 15-éről, ha akkor a polgárok nem vonulnak az utcára, és nem adnak hangot akaratuknak? Mit gondoljunk ma azokról, akik úgy akarnak megemlékezni, hogy közben kárhoztatják az egyik alkotmányos alapjog, a gyülekezési jog érvényesítését?"

Valóban: 1848/49-ben számos „utcai politizálás” zajlott. Csakhogy akkor nem a törvényes választással hatalomra került  kormány ellen tüntettek az emberek, hanem a rájuk kényszerített idegen kormány ellen. Aki ezt a különbséget nem érti, az vagy nagyon buta vagy rosszindulatú.

"1848. szeptember 11-én az országgyűlés a nádornak arról a leveléről tárgyalt, amelyben közölte, hogy a maga kezébe kívánja venni a kormányzást.
Kinn az utcán hatalmas tömeg vette körül az országgyűlés házát, és a teremben szakadatlanul hallatszott a Kossuthot éljenző tömeg zaja. Ebben a zajban ment fel Kossuth a szószékre, és jelentette be, hogy ismét elfoglalja a pénzügyminiszteri bársonyszéket. Batthyány is felszólalt, és hivatkozott a Ház iránt megnyilvánult közbizalomra. Vajon hivatkozhatott volna-e erre a közbizalomra, hogyha a tisztelt Háztól kordon tartja távol a tömeget?"

Miért lett volna szükség kordonra ott, ahol nem állt fenn a veszélye annak, hogy szétverik a házat? Akkoriban az emberek többsége még tudta, hol a határ, szemben a Fidesz által feltüzelt szélsőjobbal, akikkel szemben indokolt volt a kordon felállítása. Ráadásul a Szabolcs Attila említette 1848. szeptember 11-ei napon nem egy törpe minoritás - magát a nemzet egészének képzelve - üvöltözött az ország háza előtt, hanem olyan tekintélyes polgárok tiltakoztak, akik az idegen ellenséggel szemben közös véleményen voltak.

Ezt a címert festették tucatszám a felkelők mellé átállt harckocsik oldalára, ez volt a jelzés, hogy a harckocsik átálltak a forradalmárok oldalára. Ezt használták irataik fejlécén, igazolványaikon vagy pecsétjeikben a forradalmi bizottságok, a munkástanácsok. A korabeli plakátoknak, röplapoknak vagy éppen falfirkáknak is szinte elmaradhatatlan tartozéka volt e címer. Számos helyen nagy formátumú Kossuth-címeres emblémák kerültek - az ötágú csillag helyett - közintézmények homlokzatára, szobrok talapzatára vagy éppen a ledöntött szovjet emlékművekre.
A kortársak számára 1848-ban még nem volt ennyire egységes a szimbólumok üzenete. Erre példa a pesti Közcsendi Választmány kérése, hogy senki ne támadja azokat, akik a forradalom jeleként a vörös színt viselik:
„Polgártársak !
Szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavunk !
Kivíttuk a szabadságot, hogy véleményét mindenki szabadon nyilváníthassa. [...] Csúnya dolog tehát, sőt polgári bűn, valakit szabadsága gyakorlatában akadályozni, még csúnyább, valakit véleménye nyilatkoztatásáért erőszakosan megtámadni.
Polgárok ! Egyetértésre van szükségünk ! Tűrjük egymás véleményét, hogy egyesülhessünk. [ ...] [...]Az elvet pedig a szabad ember külsőleg is viselni szokta . Így történt, hogy mozgalmaink jeléül a nemzeti három szín tűzetett ki ország szerte. [...]
Azonban polgártársaink közül sokan a színek megválasztásában másként jártak el. Vörös szalagokat tűztek ki fövegeikre, mi természet szerint senkinek sem tiltathatik meg. [...]
Polgárok ! A vörös szín viselése oly egyszerű valami, mely magában semmi veszélyt nem rejt ; minden ember tetszés szerint tűzhet ki magára azon szint, a nélkül, hogy a szabadság és a haza függetlensége elvei szerint abban megtámadtathatnék.
Mi is más a szabadság ? Minden azon jog, mely szerint mindenki tehet olyast, mivel polgártársának nem árt. [...]
Polgárok ! senki se támadja meg társát a vörös színek viseléséért. Ez nem jogos. Nem szabad. [...] v Polgártársak ! Kímélet és türelem, egyetértés és testvériség ! Kelt Pesten, tavaszhó 9-én 1848.
A pestvárosi rendre ügyelő bizottság nevében.
Rottenbiller Lipót elnök
Irányi Dániel jegyző”

Nos, vannak, akik a vörös színt ma sem tűrhetik, ha nem egy nagy felületen, hanem például sávokon jelenik meg. A válasz erre 159 év után is ugyanaz: „Csúnya dolog tehát, sőt polgári bűn, valakit szabadsága gyakorlatában akadályozni, még csúnyább, valakit véleménye nyilatkoztatásáért erőszakosan megtámadni”

Idézzük csak fel a Szabolcs Attila által citált levél végét: „Mi is más a szabadság ? Minden azon jog, mely szerint mindenki tehet olyast, mivel polgártársának nem árt. [...]” Szabolcs Attila szemlátomást nem érti, hogy az általa emlegetett, az árpádsávban szereplő vörös szín nem egy ártatlan szimbólum, nem olyan mint egy sima vörös zászló. Egyszerűbben fogalmazva: az önmagában szereplő vörös szín nem azonos azzal a vörös színnel, amely az árpádsávban szerepel. Az árpádsávban a fehérrel együtt szereplő vörös szín Magyarországon elsősorban a nyilasok szimbóluma, akik keresztes és kereszt nélküli zászlóikon, keresztes és kereszt nélküli karszalagjaikon rendszeresen használták ezt a szimbólumot. Éppen ezért ezt a szimbólumot politikai gyűléseken használni azt jelenti, hogy egyetértünk a nyilas eszmékkel. Ezt a témát ezerféleképpen lehet félremagyarázni, de a tény attól még tény marad. 

"Keressük azt, ami közös bennünk. Ahogy Kossuth mondta:
Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának olyan érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös. (Éljen!) És a hol ezen érzés közös, ott nem kell buzdítani, ott a hideg észnek kell az eszközök között választani csak.”
Köszönöm a figyelmet."

Igen, keressük, ami közös bennünk - a gondolat nagyon szép. A kérdés csak az, hogy a közös megtalálása vajon úgy sikerül-e, hogy olyan szimbólumokat igenelünk, amelyeket egy erőszakos, a közöset sohasem kereső politikai erő használt fel? A közös megtalálása vajon sikerül-e, ha nem vesszük észre, hogy 1848-ban és 1956-ban egy idegen, elnyomó hatalom ellen közösen lépett fel az ország népe; ma pedig egy hatalommániás, a demokratikus választási eredményeket elfogadni nem tudó „alcsúti Néró” tüzeli egymás ellen az embereket? Szabolcs Attilának észre kellene vennie, hogy a „közös” megtalálása csak úgy történhet, ha a jobboldal leszámol saját téveszméivel. Ha ez nincs meg, akkor nem lehetséges a közös nézőpont. Aki az árpádsávot legitim szimbólumnak tekinti és a mai eseményeket összemossa a szabadságharcainkkal, annak előbb történelemórákat kellene vennie, s ha megértette a különbségeket, utána lehet a közöset keresni.