Orpheus naplója

A kollektív felelősség

Május 2-án éjjel ismeretlenek megrongálták Kádár János és felesége sírját a Fiumei úti temetőben. A hírre a magyar közvélemény csaknem egyöntetűen reagált: politikai pártjaink többsége elítélte a rombolást, s a médiában megkérdezett közéleti és magánemberek is általában határozottan szót emeltek a sírgyalázás ellen. Ezeket hallva meg is nyugodhatnánk, mondván, néhány félőrült, egy törpe minoritás akciója volt ez – demokráciánk számottevő csoportjai és személyiségei ismerik és megtartják az évezredes erkölcsi határokat, s erre intik a többi állampolgárt is.

Jómagam úgy gondolom, még sincs okunk a megnyugvásra. A halottgyalázás ugyanis több, mint egy elvetemült kisebbség akciója – azért, hogy ez megtörténhetett, számos ember felelős, akár erkölcsileg is, amennyiben a tájékozatlanság lehet erkölcsi kategória.

Úgy gondolom, hogy a mai magyar közvélemény Kádárról gyakorlatilag semmit sem tud. Azok, akik a Kádár-rendszer legsikeresebb időszakában már felnőttként tudták értékelni a helyzetet, hetvenes éveiket tapossák. Az a szűk (néhány százezres?) kisebbség, amely érdeklődik a múlt rendszer iránt, főleg a liberális és a konzervatív értékelés alapján beszél Kádárról. Ezek egybevágnak abban, hogy Kádárt diktátornak látják, s a rendszer minden pozitív (pl. modernizációs) eredményét ezen a szűrőn át értékelik. Az aktuális szocialista értelmezés is ehhez látszik közelíteni, különösen azóta, hogy a miniszterelnök kijelentette: választanunk kell Nagy Imre és Kádár öröksége között.

Ezek az értelmezések egybevágnak abban is, hogy megfogalmazóik nem vetnek számot a mindenkori történelmi helyzetek realitásaival. Nem akarják tudomásul venni, hogy az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc győzelmének semmilyen realitása nem volt, az amerikaiak nemcsak Jaltában, de a forradalom idején is lemondtak Magyarország megsegítéséről. Ezek az értelmezések nem veszik figyelembe, hogy Magyarország 1956-ban a szovjet blokk részeként kemény kényszerpályára volt ítélve. A szabadságharc leverését követő politikai vezetés nem tett mást, mint hogy Magyarország számára a lehető legszabadabb kényszerpályát hozza létre, s ez meg is valósult: megszületett a „magyar modell”, amely más néven a „legvidámabb barakk” nevet viselte. (Arról minden bizonnyal kevesen vitatkoznának, hogy a Kádár-Apró-Dögei vonal jobb volt, mint lett volna az egyetlen alternatíva: Biszku és Komócsin vonala – a háttérből Rákosi támogatásával).

Úgy gondolom, hogy a mindenkori politikusnak nem a lehetetlent kell hajszolnia, hanem el kell érnie a lehetséges legjobbat. Kádár a szabadság tekintetében ezt valósította meg, miközben uralma idején egy stabil szociálpolitika jegyében az emberek létbiztonsága a legjobb volt a század összes többi, magyarországi rendszerével összevetve.

Sajnos ezeket az összefüggéseket kevesen ismerik. Az, hogy Kádár érdemeiről kevesen tudnak, míg a rendszer és vezetője hibáit felnagyítva ismerhetjük, nemcsak a politikusok, hanem a történelemtanárok és a média közös felelőssége is. A történelemtanárok többsége a politikai narratíva által meghatározva Kádárról sokkal több rosszat mond, mint jót – a média pedig kifejezetten a rosszra helyezi a hangsúlyát.

Úgy gondolom, ennek fényében nem csoda, hogy a sírgyalázás megtörtént. Az pedig, hogy ezután a közvélemény formálói szomorúságuknak és felháborodottságuknak adnak hangot, önmagában képmutató magatartásnak látszik. Sokkal inkább arra kellene törekedni, hogy a közvéleményben reálisabb Kádár-képek alakuljanak ki, amelyekben a kétségtelen bűnök és hibák mellett az erények is reális helyet kapnak.   

(Még egyszer a Moszkva térről)

2007. május elsején az M2 műsorra tűzte Török Ferenc Moszkva tér c. filmjét, amelyet 2001-ben a Magyar Filmszemlén mutattak be először. A film az első vetítést követően „aratott”: többek között az interneten szavazók közönségdíját is elnyerte, a legjobb első film megosztott díja mellett. Díjat kapott a Gábor nagymamáját (Boci mama) játszó Pápai Erzsi is.

A Moszkva térrel kapcsolatban sokan leírtak már számos problémát és erényt. Sőt: létezik egy dokumentarista narratívának nevezhető értelmezés is, amely a „történeti valósággal” vetette össze a fikciót. Ez az interpretáció kiemelte, hogy a film voltaképpen nem hiteles, avagy épp a pontosságot dicsérte.

A nem hitelesség mellett szóló egyik érv az volt, hogy 1989-ben nem a magyar érettségi járt elsősorban a diákok fejében, hanem a matematika – ennek teljesítése milliószor nehezebbnek látszott, és látszik ma is. Ezen vizsgatárgy érettségi kérdéseinek kiszivárgása volt igazán botrányos. Szintén fontos érv a "történetietlenség" mellett az, hogy ebben az időben még a gimnáziumokban kötelező volt a köpenyviselés, és az érettségin is előírták a megfelelő ruházatot. A pontosság mellett érvelők hangsúlyozták: valóban létezett például a Moszkva téri banda (e sorok írója ezt meg tudja erősíteni, egy Baross Gábor Telepen élő osztálytársához egyszer „el is látogatott” ez a társaság, erősítőket, hangszereket, képeket, és a család nemesi oklevelét ellopva – más kérdés, hogy ez nem pusztán középiskolásokból állt).  

Úgy vélem, a dokumentarista narratíva elfeledkezik egy lényeges, műfaji kérdésről: ez a film nem dokumentumfilm, hanem játékfilm. Nincs benne tudományosan értelmező narrátori hang (helyette éppen a főszereplő a visszaemlékező narrátor), nincsenek szaktörténészi értelmezések a kor eseményeiről – kizárólag szereplői nézőpontok vannak. A szereplők pedig ismert és kevésbé ismert színművészek, akik egy megtanult szöveget mondanak el.

A dokumentarista narratívával nemcsak a szakma élt, hanem a nézők is. Nem találkoztam olyan ismerőssel, baráttal, volt osztálytárssal, aki erről a filmről szólva ne a saját élményeit emelte volna ki. Minél inkább azokkal beszéltem, akik ekkor voltak 18-20 évesek, annál inkább előjött ez az egyébként a kultúránkban amúgy is rendkívül erősen jelen lévő értelmezési mód. Ennek fényében különösen úgy gondolom, hogy ez az értelmezés nem tekinthető hibásnak, annál inkább nem, mert a bemutatókor magam is gondolkodtam a történeti összefüggéseken. Ez az értelmezés tehát nem hibás, hanem csonka (lehet): ha csak ez működik, elfedi a film filmes értékeit vagy értéktelenségét, illetve azt a funkciót, amelyet a hermeneutika applikációnak, azaz alkalmazásnak mond, s a művészet egyik legfontosabb funkciója, amióta ez az „alrendszer” létezik a kultúra világában.

Hét év távolából újranézve a filmet, és 17 év távolából visszagondolva az akkori időre nekem elsősorban már nem a „hitelesség” kérdései merültek fel. Sokkal inkább egy másik, összehasonlító kérdés, amely már az applikációhoz vezet: mit akartam én 1990-ben, és mi valósult meg ebből? Tágabban: mit akartunk mi, 1990 körül 18 éves fiatalok, s mi valósult meg ebből? Úgy gondolom, ez a kérdés már esztétikai kérdés is, amennyiben a műalkotás befogadása arról is szól, hogy az általa felnyitott világ önmagunk jobb megismerésére vezet.

Ezt az élményt adta nekem a film újranézése, ami sokkal több volt annál, mint az azzal való bíbelődés, hogy hány oszlop volt akkoriban a Moszkva téren. A válaszról pedig nem szeretnék írni, mert az már túl személyes és szomorú.