Orpheus naplója

Hazard Charlie angyalai egy slasher movieban (Tarantino: Halálbiztos)

Tarantino újra nagyot dobott: az 1992-es Kutyaszorítóban, az 1994-es Ponyvaregény, az 1995-ös Négy szoba-epizód, az 1997-es Jackie Brown és a két Kill Bill (2003, 2004) után itt az újabb profi munka, a Halálbiztos.

A rendező most sem tesz mást, mint eddig, és nem is teszi máshogy – a posztmodern szakács ismét teljesen különböző anyagokat kever össze. Ami viszont más a többi filmhez képest, az az, hogy mások az összekevert alapanyagok, elvontabban fogalmazva: az intertextuális háló forrás-pontjai mások. Új filmjében van amerikai kisvárosi vagány bandákról szóló szegmens (vö. Hazard megye Lordjai), csajbanda-filmalap (vö. Charlie angyalai), a mániákus gyilkoson végül bosszút álló hősről szóló történet (ezt jelenti a slasher, pl. Sikoly, Péntek 13, stb.), és van rengeteg önirónia, amely elsősorban a túlzások révén születik meg.

Végletekig vittek az üldözési jelenetek, végletekig vitt a brutalitás (nem Tarantinóhoz képest!), rengeteg a vér, végtagok repülnek – és közben az egész film (amolyan movie-Esterházyként) egy nagy linkgyűjtemény: a mondatokra „kattintva” újabb és újabb, pontosan meghatározható amerikai filmek jelennek meg előttünk. Senkit sem lep meg, hogy ismét kiderül: Tarantino mindent tud a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai filmjéről.

És akkor még nem szóltam a fekete-fehér/színes váltásokról, a vágások archaizáló jellegéről, Kurt Russelről, mint zseniális „találmányról” (a vágottarcú kéjgyilkos, Kaszkadőr Mike szerepében magára talált az öregedő színész), és a váratlan, de indokolt zárlatról, amely egy percre sem engedi meg, hogy a történetet tovább nézzük, mint ameddig kell. Közben pedig lelepleződik egy kisvárosi, hajzselés, pubos-wurlitzeres, gyors és nagy autós, füves-bulizós, italian Vogue-s, rock and roll-álomvilág, de a leleplező nem áll kívül a történeten: csapos saját filmjében, ahogy mi is részei és nem megfigyelői vagyunk saját életünknek. A kérdés csupán az, hogy Tarantino útját járva megpróbálunk reflektálni helyzetünkre, vagy létfeledettségünkben már el is felejtjük feltenni a lét értelmére irányuló kérdést…

Kiegyezés bulvármódra

Június 4-én, hétfőn a TV2 kereskedelmi tévécsatorna bemutatta Frei Tamás új műsorát. A Frei Dosszié-sorozat ezúttal magyar témát választott, olyat, amelyről minden bizonnyal legtöbbet beszélnek ma az országban. A témaválasztás alapján dicséret illeti a riportert, hiszen a jó riporter mindig arról beszél, amiről a legtöbb ember, illetve arról, ami a legtöbbeket érdekelhet.

Amennyire jó volt a tárgyválasztás, olyan rossz volt a megközelítés, s ez elrontotta az egész műsort.

Miről is van szó? Természetesen a több mint egyórás műsor témája Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor elmérgesedett politikai viszonya volt, amely szekértáborokra osztja az országot. Nyilvánvalóan legalább négy ilyen jelentős szekértábor van: egyre többen vannak, akik kiábrándulnak a politikából, és úgy döntenek, hogy visszahúzódnak civil világukba. Olyannyira, hogy szavazni sem mennek el. Mások kitartanak Gyurcsány reformjai mellett. Megint mások Orbán Viktorban látják a megoldást, s sajnos egyre bővül azok száma is, akiknek még a jobboldal vezére is „puha” – erősödik a szélsőjobb.

Frei műsora az apolitikus gondolkodást erősítette fel azzal, hogy a két politikai vezetőt egy kalap alá vette. Frei ezzel óriási hibát követett el. A két vezető politikust ugyanis nem lehet egy kalap alá venni, szinte egyetlen szempontból sem.

Nézzük is néhány példával, hogy miért:

-         Gyurcsány és Orbán a kommunista nómenklatúra emberei voltak a rendszerváltás idején, de nagy a különbség abban, hogy előbbi ezt sohasem tagadta, sőt nyíltan beszél róla, utóbbi azonban mélyen hallgat politikai szocializációjáról.

-         Gyurcsány nem a politikai hatalomban gazdagodott meg, szemben Orbánnal, akit éppen ez tett gazdaggá.

-         Gyurcsány a teljes magyar népesség miniszterelnökének vallja magát, Orbán jó magyarokra és rossz magyarokra osztja a lakosságot.

-         Gyurcsány a kampányban számos beválthatatlan ígéretet fogalmazott meg. Hazudott az embereknek. Orbán a kampányban háromszor annyi beválthatatlan ígéretet fogalmazott meg az embereknek, azaz háromszor annyit hazudott az embereknek. Ehhez képest úton-útfélen Gyurcsányt hazugozza le.

-         Gyurcsány politikai ellenfeleit nem tekinti ellenségnek, számos esetben jelezte, tárgyalni kíván velük, s nem hagyja el a parlamenti üléstermet, ha azok felszólalnak. Orbán ellenfelét annyira gyűlöli, hogy a nemzet ellenségének tekinti: nem kíván vele egy levegőt szívni, ha felszólal, egész frakciója kivonul a Parlamentből.

-         Gyurcsány politikai beszédeiben egy modern, „blairiánus” nyelvet használ. Ennek tézisei vitathatók, de tagadhatatlan: jól követhető, racionális, modern, szociáldemokrata programról van szó. Orbán politikai beszédei metaforákkal és szimbólumokkal telítettek, amelyek jelentése nagyon gyakran még nagyjából sem egyértelműsíthető. Gyurcsány tehát elsősorban az emberek értelmére apellál, Orbán az érzelmekre.

Úgy vélem, a néhány példa pontosan mutatja a két politikus közötti jelentős különbséget. Ezek fényében a Frei-féle megközelítés rendkívül hibásnak látszik, és nem csak hibásnak, hanem akár öngyilkosnak is mondható. Mire gondolok? Amennyiben a demokratikus gondolkodású szavazók jelentős számban nem mennek el választani, az urnáknál a nem demokratikusok „maradnak”. Ez pedig azzal jár, hogy a szélsőjobb fog 2010-ben Magyarországon kormányt alakítani (követve a lengyel példát). Ekkor viszont Frei Tamás médiája, a kereskedelmi csatornák világa jelentős támadások kereszttüzébe kerül, s nem kétséges, sok csatorna „bedobja majd a törölközőt”.

Frei műsora tehát mind a közvélemény számára, mind saját mediális világa számára rendkívül káros. Kíváncsian várom, hogy erre mikor jönnek rá a TV2-nél…

Pertis Jenő halálára

Ha jól emlékszem, 1985 őszének egy napsütéses délelőttjén történt. Nyolcadikos voltam a Budafoki téri ének-zenei tagozatos általános iskolában, s zenei tagozatos osztályba jártam. Az énekórákat mindig élveztem. Nem azért, mintha jó hangom vagy hallásom lett volna (sőt: voltaképpen ennek ellenkezője az igazság), hanem azért, mert egy csodálatos, csupaszív tanárnő, Mocskonyiné Tallér Edit tartotta ezeket a foglalkozásokat. Nagyon szerettem őt, mint embert, mint pedagógust, s a magnón és lemezjátszón bemutatott darabokat, illetve azt a megdöbbentően sokrétű művészettörténeti, zenetörténeti és elméleti ismeretanyagot, amelyet átadott nekünk (bevallom, ma is zömmel ebből élek…)

Nevezett napon, az énekóra elején váratlan dolog történt. Megjelent egy körszakállas, vidám arcú bácsi, akit addig csak a szülői értekezleteken és iskolai ünnepségeken láttam. Pertis Jenő zeneszerző volt, osztálytársam édesapja, aki váratlanul kiment a tanári asztalhoz, és azt mondta: a kortárs komolyzenéről fog nekünk beszélni.

Én az első sorban ültem, és első szavától az utolsóig ámulattal hallgattam a kétszer két órát. Jenő bácsi megvilágította előttünk azt, hogy a kortárs zene miért oldja fel a harmóniát, milyen lehetőségei vannak az érzelmek és a szenvedélyek kifejezéseinek a hagyományos hangnemeken kívül is. Sőt: így még inkább. Az óra egyik részeként például egy osztálytársamat hívta a zongorához, akivel eljátszatta egy macska majd egy kutya sétáját, majd „vitatkozását” a billentyűkön. Számomra teljesen világossá lett a magyarázat, s innentől kezdve a mai napig soha semmilyen avantgarde, neoavantgarde vagy free-jazz zenemű befogadása nem okozott gondot.

Az első óra végén még egy másik csodát is átéltünk. Jenő bácsi megmutatta nekünk Krzysztof Penderecki, kortárs lengyel zeneszerző Hirosima emlékezetére c. művét, amelyet a szerző a 60-as években komponált. Ilyen típusú zenét még sohasem hallottam, de azonnal megérintett, letaglózott. A hideg futkosott a hátamon, s megjelent a szemem előtt a borzalmas pusztítás világa, amelyet azóta már számos filmen láttam. A zene elszomorított, lehangolt, szótlanná tett, de amikor hazafelé ballagtam, azt éreztem, hogy még sem vagyok „csak” szomorú, sőt: ha az órákra visszagondoltam, az volt a furcsa, hogy inkább jó érzéseim voltak, valamilyen, a boldogsághoz hasonló állapotot éreztem, de nem tudtam megnevezni az okát és a tartalmát. Ez az érzés még napokig tartott.

Ma már, felnőtt fejjel pontosan tudom, mi volt az az érzés, amit akkor, 1985-ben, a kádári világ utolsó éveinek egyikében, hazafelé ballagva, egy peremkerületi, poros és zajos lakótelepi utcán éreztem. Egyszerűen és pontosan megnevezhető: úgy hívják, szabadság…

Ezt köszönhetem én Pertis Jenő két órájának.