Hazard Charlie angyalai egy slasher movieban (Tarantino: Halálbiztos)
Tarantino újra nagyot dobott: az 1992-es Kutyaszorítóban, az 1994-es Ponyvaregény, az 1995-ös Négy szoba-epizód, az 1997-es Jackie Brown és a két Kill Bill (2003, 2004) után itt az újabb profi munka, a Halálbiztos.
A rendező most sem tesz mást, mint eddig, és nem is teszi máshogy – a posztmodern szakács ismét teljesen különböző anyagokat kever össze. Ami viszont más a többi filmhez képest, az az, hogy mások az összekevert alapanyagok, elvontabban fogalmazva: az intertextuális háló forrás-pontjai mások. Új filmjében van amerikai kisvárosi vagány bandákról szóló szegmens (vö. Hazard megye Lordjai), csajbanda-filmalap (vö. Charlie angyalai), a mániákus gyilkoson végül bosszút álló hősről szóló történet (ezt jelenti a slasher, pl. Sikoly, Péntek 13, stb.), és van rengeteg önirónia, amely elsősorban a túlzások révén születik meg.
Végletekig vittek az üldözési jelenetek, végletekig vitt a brutalitás (nem Tarantinóhoz képest!), rengeteg a vér, végtagok repülnek – és közben az egész film (amolyan movie-Esterházyként) egy nagy linkgyűjtemény: a mondatokra „kattintva” újabb és újabb, pontosan meghatározható amerikai filmek jelennek meg előttünk. Senkit sem lep meg, hogy ismét kiderül: Tarantino mindent tud a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai filmjéről.
És akkor még nem szóltam a fekete-fehér/színes váltásokról, a vágások archaizáló jellegéről, Kurt Russelről, mint zseniális „találmányról” (a vágottarcú kéjgyilkos, Kaszkadőr Mike szerepében magára talált az öregedő színész), és a váratlan, de indokolt zárlatról, amely egy percre sem engedi meg, hogy a történetet tovább nézzük, mint ameddig kell. Közben pedig lelepleződik egy kisvárosi, hajzselés, pubos-wurlitzeres, gyors és nagy autós, füves-bulizós, italian Vogue-s, rock and roll-álomvilág, de a leleplező nem áll kívül a történeten: csapos saját filmjében, ahogy mi is részei és nem megfigyelői vagyunk saját életünknek. A kérdés csupán az, hogy Tarantino útját járva megpróbálunk reflektálni helyzetünkre, vagy létfeledettségünkben már el is felejtjük feltenni a lét értelmére irányuló kérdést…
Kommentek