Orpheus naplója

Egy hetem Debrecenben - Törmelékek

Egyik munkahelyem néhány diákjával július utolsó hetében Debrecenben voltunk az EFOTT-on. Az itt olvasható törmelékeket közössé egy gondolkodásmód teszi, amit úgy hívnak: „debrecenyiség”. Ez nemcsak a jelenben létezik, hanem hagyomány, már Kazinczy is írt róla. Természetesen nem minden debreceni „szenved” ebben, de tény: nagyon sokan az ott lakók közül.

Megérkezünk a városba, haladunk a Szoboszlói úton. A vasútállomás közelébe érve a mikepércsi lehajtóhoz jobbra kell menni. Index ki, lassan megyünk. Mögöttünk folyamatosan dudálnak, a másik sávba hosszú percekig nem engednek ki. Köszi. Végül egy lámpa megment. Igen, Debrecenben vagyok.

A lámpák. A magyar városokhoz képest itt kétszer annyi ideig piros a lámpa, s fele annyi ideig zöld a gyalogosoknak. Ha kocsira van pénzed, tudsz várni, ha gyalogos vagy, szedd a lábad!

A szomszéd. Egy egyetemi oktató barátunknál szállunk meg. A lakást nem használja tavaly ősz óta. Nagy ház, kis házrész a szomszédé, a nagyobb rész a miénk. Az övé elől, a miénk hátul. Kocsijával az egész udvari bejárót elfoglalja, nem érdekli, hogy esetleg mások is behajtanának. Első este szól: zárjuk kettőre a kaput, mert bejött egy hajléktalan, amíg távol voltunk. Öt percet voltunk távol, és előtte én magam zártam kettőre a kaput. Megnyugtatom, nem maradunk sokáig, mire ő megnyugtat, nem ezért mondta. Persze, nem ezért. Nem ugyanezért szól így még ma is a MÁV hangosanbeszélője, amikor Debrecenbe érsz: „Debrecen, Debrecen, köszöntjük Önöket városunkban. Visszautazásuk megkönnyítése érdekében vegyék igénybe információs szolgáltatásunkat!”

A kuka megtelt. A szomszéd gondosan előrehúzza a sajátját, nehogy belepakoljunk. Reggel zörgést hallok, kiviszem a kukát. Közben röhögve mondja: már kiürítették mindegyiket. Nem szólok semmit, később visszahúzom. Ő fogja a büdös kukát hetekig szagolni. Kíváncsi leszek, kiviszi-e valaha.

Állatkert és Vidámpark. Egybenyitották. Amikor Debrecenben éltem, még külön volt. A Vidámpark retro-feeling, a hetvenes évek játékaival, nagyjából olyan állapotokban is. A körhintákhoz egy pénztár van: ha van pénzed vidámparkra, majd visszasétálsz minden egyes felülés előtt. Az óriáskereket Kerekes úr üzemelteti (gyakori név Debrecenben). Egy főnek 300 forint. Felmégy, látvány alig valamivel több, mint a földön, látod a Nagyerdei Stadiont. Remek. Köszi. Ha csak 15 méterrel magasabb, az egész város belátható volna.

Boltok. Örülsz, ha az eladó visszaköszön. – 168 órájuk van? – kérdezem az egyikben. – Mi ilyet nem tartunk, szól a válasz. Magyar Narancs sincs. Értem. Megértettem.

312 napja tüntetnek a Kossuth szobor előtt. Aznap épp egy ősz úr olvassa tirádáit Lapid Lajosra, aki nincs ott, nem tudja magát megvédeni. Hecceli a 12 fős „tömeget”. Lobog az árpádsáv, az összes ma divatos jobbos közhely elhangzik. Kisfiamnak mondom, hogy remélem itt lesznek még 5312 napot is. Erre az egyik tüntető örömmel fordul felém: - Igen, kitartunk – mondja. Tartsatok.

Déri tér I. Már 1990-ben, amikor először láttam, sem értettem, miért kellett gyöngykavicsot rakni a földre. Kisfiam lát egy vele egykorú babát, aki buzgón eszi, a földdel együtt. Ő is megkóstolja, de szerencsére nem ízlik neki. A keze viszont a játéktól teljesen koszos lesz. Szökőkút mindenhol van, de csap nincs, nyomás a Piacz utcára. Egy ásványvíz segít.

Déri tér II. Másnap parkolunk a gyógyszertári oldalon. Az egyetlen parkolóóra a tér ellenkező oldalán. Ha kocsid van, ne hidd, hogy előjogokat élvezhetsz, örülj neki, hogy legalább egy óra van a téren. Az óra felé menet megdöbbenve látom: a kocsik többségén a szélvédő mögött mozgássérült matrica. Ennyi beteg ember lenne itt?

Francia pékség a Csapó utcán. Életunt, egymással beszélgető, a főnököt szidó eladók. Foghegyről kérdeznek, alig válaszolnak, pedig sokat költök, minden reggel én viszem az ételt és az italt a kinn dolgozó kollégáknak és diákoknak. Ha másért nem, ezért lehetnének udvariasabbak. Ha a külvárosban lennének, már nem lennének. Budapest belvárosában sem lehetnének sokáig ezzel a mentalitással.  A külvárosról ne is beszéljünk. Budafokon már meghalnának, ha mások nem, az internetes fórumozók tennék őket tönkre. Itt legalább egy évtizede léteznek, még itt laktam, amikor nyitottak.

EFOTT. Negyvenfokos hőség, por, kosz, szemét. Locsolni eszükbe sem jut a szervezőknek – ha poros a szemed, kevesebbet látsz. EFOTT-tábla nincs az országúton, csak az utolsó előtti napon kerül ki egy, az is közvetlen közelben, a biharkeresztesi lehajtónál. Minek is, a Tankcsapda úgyis utolsó napon játszik, a debreceniek arra jönnek ki, a többiek úgyse számítanak. A táboron belül víz alig van, a WC-k jobbára Toy-Toyok. Ha enni akarsz, nem kapsz mellé innivalót, ha inni akarsz, máshol kell enni. A vékony intézményi sátrakat első nap szétfújja a szél – vagy 8 új sátort kell hozni. Úgy érzem, 1991-ben vagyok, a Kelet’91 fesztiválon.

Utolsó nap, reggel indulunk haza. A frissen megépült M35-ösön gyér forgalom. Görbeháza után már van olyan megálló, ahol enni is lehet. Van WC is. Mielőtt bemennénk, szó nélkül elénk húznak egy reklámpultot. Takarító be, telnek a percek. Nem szólnak, hogy mikor jöhetünk. Minek, úgyis látni fogjuk, ha lehet… Jó lesz már itthon, a Heves megye táblánál fellélegzem: már csak 120 km.

Szinkronizálni is művészet - avagy Hugh Laurie és a magyar szinkron

2007-ben a híres, oxfordi származású angol színész, Hugh Laurie Golden Globe díjat kapott a Dr. House című sorozatban nyújtott alakításáért. Ugyanebben az esztendőben Laurie magyar hangja, Szakácsi Sándor (akit a magyar filmes szakma szinte egyöntetűen a legjobb férfi szinkronhangnak tartott) elhunyt. Ha az érdeklődő - főként a Youtube nevű gigantikus digitális adattár jóvoltából - meghallgatja Laurie beszédhangját, azt tapasztalja, hogy az egy kellemes, nem különösebben mély férfihang. Ha hallgatjuk a sorozatot, akkor viszont azt tapasztaljuk, hogy a kellemes hangú férfiszínész a karakterhez igazodva mélyen és lassabban beszél, mint ahogyan mondjuk Dave Lettermann showjában beszélt. Már ebből világos a művészi törekvés: a színész interpretálja szerepét, ezzel is nyomatékosítva House fizikai fájdalmaktól szenvedő, végtelenül cinikus, a nehéz problémákat mindig megoldó, s ettől kissé mesei karakterét.

Szakácsi szinkronja ezt tovább erősítette. Dr. House hangja reszelősebb, árnyaltabb mint az eredetié - Hugh Laurie nem is kívánhatott volna jobb hangot magának. Csak Szakácsi legutolsó szinkronjainál volt érezhető a magyar színész betegsége, s ekkor érezhetően nehezebben formálta a szavakat, de még ez is különös hangulatot adott a filmnek. Sokan aggódtak - köztük jómagam is - amikor kiderült, Kulka János veszi át Szakácsi szerepét, ő lesz Dr. House magyar hangja.

Akik aggódtak, kellemesen csalódtak. Kulka nem kívánta utánozni sem Laurie-t sem Szakácsi Sándort. Kulka egy merengő, filozófikus karaktert adott Dr. House-nak, akinek így minden cinikus mondata ellenére az emberszeretet legalább olyan jellemzője lett, mint a kíméletlen odamondás. III. Richárd, Jago és Woland keménysége, de Oberon életszeretete is ott van ebben a hangban, s ez nem véletlen, hiszen ezek mind-mind sikeres szerepek - egy már most is nagyon nagy magyar színész hosszú pályáján.

Szakácsi és Kulka példája gyönyörűen bizonyítja: a szinkron is művészet. És ami még örömtelibb: a magyar színészek ebben az ágban kiválóak, nemcsak hogy megállják a helyüket európai vetélytársaikkal szemben, hanem nem egy esetben jobbak is náluk.

VÉTKESEK KÖZT CINKOS, AKI NÉMA!

2005. október 25-én az Index egyik kerületi fórumán a következő bejegyzés látott napvilágot:

"a viseltes cipő a jungi értelemben vett kollektív tudattalanban semmilyen tragédiára nem utal, csak a lábszagra. Vagy tévedek? Tipikus posztmodern gesztusművészetről van szó, amit mindig is idegenkedve néztem. Nem lehet bármilyen tárgyat egy tragédia helyszínéről (egyébként tudtommal nem ott volt a helyszín) előrángatni, hogy az majd utal a tragédia egészére. Nem lehet pl. Batthyány Lajos kivégzésére Batthyány gatyamadzagjával emlékezni. Nem véletlen, hogy a mit sem tudó turisták felpróbálgatták a cipőket, meg közéjük fényképezték a sajátjukat, mert valami jópofa, blikkfangos látványosságnak vélték. Azonkívül Budapest egyik legszebb helyét bűn bronzcipőkkel telerakni. Lehet persze, hogy tévedek."

A hozzászólás írója Pauer Gyula emlékművére utal, amelyet a kortárs művész a Dunába lőtt zsidó származású honfitársaink emlékére emelt a tömeggyilkosság budapesti színhelyén.

A dőlt betűvel idézett hozzászólás írója az a Sebes Gábor, aki 1990 és 94 között a XII. kerület SZDSZ-es polgármestere volt, majd 1998-ban a XXII. kerületi Fideszben tűnt fel. Sebes egy rövid ideig a MAZSÖK titkára is volt, azaz a zsidóság sorsát, megaláztatásait közvetlenebbül is ismeri, mint a mai magyarok többsége. Ma Sebes Gábor a XXII. kerületi önkormányzat Oktatási Bizottságának vezetője, s a Jobbik által is támogatott Szabolcs Attila polgármester személyi tanácsadója, kötetlen munkaidőben, havi bruttó 300.000 forint díjazással.

Sebes ezen kijelentése eleinte nem kavart nagyobb port. Egyedül Simó Kálmán, a XXII. kerületi MSZP akkori elnökségi tagja fogalmazott meg egy visszafogott kritikát Sebes szavaival szemben. Később, az önkormányzati kampány után került elő a téma, az országos antiszemitizmus erősödését érzékelő kerületi fórumokon.  Sebes 2005-ös kijelentéséről értesülve a helyi MSZP és SZDSZ szervezet 2007. április 27-én a Városházi Híradóban, majd a helyi MSZP saját lapjában, a Bal-Egyenes 2007/2-es számában nyilatkozatot adott ki, amelyben elítélte Sebes szavait, és kérte a polgármestert, hogy vonja vissza a tanácsadói megbizatást. (A nyilatkozat különös apropóját Sebes tanácsadói kinevezése adta).

A Városházi Híradó a megjelent nyilatkozat alatt, a lap frakcióoldalán helyet biztosított Sebes Gábornak a reakcióra. Ezzel egyrészt nyílt törvénysértést követett el, hiszen a frakcióoldalon csak a frakciók cikkei szerepelhetnek. Másrészt igazolta, hogy a lap "felülről szerkesztett", hiszen még abban a számban közölték a reakciót, amelyben a nyilatkozat megjelent. Az már csak hab a tortán, hogy Sebes Gábort "megtámadott"-nak nevezték, egyértelműen  igazolván a helyi jobboldal iránti elkötelezettségüket. Ez különösen fura annak fényében, hogy a Városházi Híradó a kerületi adófizetők pénzéből jelenik meg.

Az MSZP-SZDSZ-es sajtónyilatkozat megjelenése után a kerületi közélet sajátosan, nem a nyugat-európai hagyományokat követve reagált az egyértelmű helyzetre. Hegyeshalomtól nyugatra - különösen német vagy olasz területen - ilyenkor nincs mód a mérlegelésre. A polgármester azonnal felbontja a tanácsadói szerződést, és komolyan meggondolja azt is, hogy egy ilyen ember vezesse az Oktatási Bizottságot, azaz egy ilyen ember legyen a "főnöke" a kerületi pedagógusoknak. Budafokon nem ez történt, úgy látszik, mi még nem vagyunk Európában... A polgármester úr továbbra is kitart kedvence (kegyence?) mellett, aki azóta a kerületi internetes fórumokon megmondóemberként szerepel, folyamatosan a holokauszt-nyilatkozata szellemi színvonalára lerángatni akarván politikai ellenfeleit és a hozzászóló civileket. Órákig idézhetőek lennének azóta tett hozzászólásai, de ezeket jobbérzésű ember inkább mellőzi. Ámokfutásait még sajátjai közül is egyre kevesebben nézik jó szemmel, azonban nem tudni mi okból, a polgármester és körei olyan mértékű támogatását élvezi, hogy vajmi kevés esély van bármiféle elmozdítására.

Hegyeshalomtól nyugatra a kerületi pedagógusok sem tűrték volna, hogy az Oktatási Bizottságot egy olyan politikus vezesse, aki ilyen nyíltan semmibe veszi zsidó embertársaink megaláztatását, akinek a bronzcipőkről a lábszag jut eszébe. A kijelentés nyilvánosságra kerülése után már másnap akadt volna pedagógus, aki aláírásgyűjtést szervezett volna az európai kommunikációról és stílusról megfeledkező politikus elmozdításáért. 

Hegyeshalomtól nyugatra a kerületi civilek is összefogtak volna, és közös nyilatkozatban elítélték volna a magáról megfeledkezett politikust. Ehhez képest itt mi történt? A Baráti Körök "civil" frakció a Városházi Híradó következő számában felszólította a két legnagyobb kerületi pártot az önmérsékletre. Szemlátomást a frakciócikk írói nem fogták fel, hogy Sebes kijelentése milyen határokon ment túl, milyen érzékenységeket sértett.

A civil reakció tehát részben elmaradt, részben pedig a felülről ítélkezés pozícióját választotta. A pedagógusok hallgatnak (nyilvánvalóan sokan az állásukat is féltik, hiszen a kerületi fideszes ámokfutóktól sajnos minden elképzelhető). Szinte mindenki hallgat, és legföljebb saját köreiben csóválja a fejét Sebes kirohanásait olvasva.

Mi ezzel a probléma? Közismert, hogy Magyarországon az antiszemitizmus nemcsak úgy terjedt, hogy az antiszemiták kiálltak, és hirdették eszméiket. A 19. század végén zajló Solymosi Eszter-per és az első magyarországi antiszemita párt megjelenése óta legalább ilyen mértékben létezik a "burkolt zsidózás" jelensége, amikor rá utaló metaforákkal (pl. "holland bankárok"), illetve viccekkel szórakoznak ezen, sokat szenvedett nemzeti kisebbségükön. És létezik még az a kommunikáció, amelyet Sebes művel: kulturálatlansága folytán olyasmit nyilatkoztat ki, amely alkalmas a zsidók szenvedésének kisebbítésére, az erre emlékeztető helyek lejáratására. Fontos rögzíteni: Sebes Gábor nem antiszemita. Viszont az ilyen kijelentések remek alapanyagok az antiszemiták számára.

Éppen ezért úgy gondolom, hogy minden kerületi embernek fel kell emelnie szavát az ilyen megjegyzések ellen. Ha nem tesszük, egyre több ilyet fogunk hallani, s ezért immár mi is felelősek leszünk. Vétkesek közt cinkos aki néma!!!