Egy hetem Debrecenben - Törmelékek

Egyik munkahelyem néhány diákjával július utolsó hetében Debrecenben voltunk az EFOTT-on. Az itt olvasható törmelékeket közössé egy gondolkodásmód teszi, amit úgy hívnak: „debrecenyiség”. Ez nemcsak a jelenben létezik, hanem hagyomány, már Kazinczy is írt róla. Természetesen nem minden debreceni „szenved” ebben, de tény: nagyon sokan az ott lakók közül.

Megérkezünk a városba, haladunk a Szoboszlói úton. A vasútállomás közelébe érve a mikepércsi lehajtóhoz jobbra kell menni. Index ki, lassan megyünk. Mögöttünk folyamatosan dudálnak, a másik sávba hosszú percekig nem engednek ki. Köszi. Végül egy lámpa megment. Igen, Debrecenben vagyok.

A lámpák. A magyar városokhoz képest itt kétszer annyi ideig piros a lámpa, s fele annyi ideig zöld a gyalogosoknak. Ha kocsira van pénzed, tudsz várni, ha gyalogos vagy, szedd a lábad!

A szomszéd. Egy egyetemi oktató barátunknál szállunk meg. A lakást nem használja tavaly ősz óta. Nagy ház, kis házrész a szomszédé, a nagyobb rész a miénk. Az övé elől, a miénk hátul. Kocsijával az egész udvari bejárót elfoglalja, nem érdekli, hogy esetleg mások is behajtanának. Első este szól: zárjuk kettőre a kaput, mert bejött egy hajléktalan, amíg távol voltunk. Öt percet voltunk távol, és előtte én magam zártam kettőre a kaput. Megnyugtatom, nem maradunk sokáig, mire ő megnyugtat, nem ezért mondta. Persze, nem ezért. Nem ugyanezért szól így még ma is a MÁV hangosanbeszélője, amikor Debrecenbe érsz: „Debrecen, Debrecen, köszöntjük Önöket városunkban. Visszautazásuk megkönnyítése érdekében vegyék igénybe információs szolgáltatásunkat!”

A kuka megtelt. A szomszéd gondosan előrehúzza a sajátját, nehogy belepakoljunk. Reggel zörgést hallok, kiviszem a kukát. Közben röhögve mondja: már kiürítették mindegyiket. Nem szólok semmit, később visszahúzom. Ő fogja a büdös kukát hetekig szagolni. Kíváncsi leszek, kiviszi-e valaha.

Állatkert és Vidámpark. Egybenyitották. Amikor Debrecenben éltem, még külön volt. A Vidámpark retro-feeling, a hetvenes évek játékaival, nagyjából olyan állapotokban is. A körhintákhoz egy pénztár van: ha van pénzed vidámparkra, majd visszasétálsz minden egyes felülés előtt. Az óriáskereket Kerekes úr üzemelteti (gyakori név Debrecenben). Egy főnek 300 forint. Felmégy, látvány alig valamivel több, mint a földön, látod a Nagyerdei Stadiont. Remek. Köszi. Ha csak 15 méterrel magasabb, az egész város belátható volna.

Boltok. Örülsz, ha az eladó visszaköszön. – 168 órájuk van? – kérdezem az egyikben. – Mi ilyet nem tartunk, szól a válasz. Magyar Narancs sincs. Értem. Megértettem.

312 napja tüntetnek a Kossuth szobor előtt. Aznap épp egy ősz úr olvassa tirádáit Lapid Lajosra, aki nincs ott, nem tudja magát megvédeni. Hecceli a 12 fős „tömeget”. Lobog az árpádsáv, az összes ma divatos jobbos közhely elhangzik. Kisfiamnak mondom, hogy remélem itt lesznek még 5312 napot is. Erre az egyik tüntető örömmel fordul felém: - Igen, kitartunk – mondja. Tartsatok.

Déri tér I. Már 1990-ben, amikor először láttam, sem értettem, miért kellett gyöngykavicsot rakni a földre. Kisfiam lát egy vele egykorú babát, aki buzgón eszi, a földdel együtt. Ő is megkóstolja, de szerencsére nem ízlik neki. A keze viszont a játéktól teljesen koszos lesz. Szökőkút mindenhol van, de csap nincs, nyomás a Piacz utcára. Egy ásványvíz segít.

Déri tér II. Másnap parkolunk a gyógyszertári oldalon. Az egyetlen parkolóóra a tér ellenkező oldalán. Ha kocsid van, ne hidd, hogy előjogokat élvezhetsz, örülj neki, hogy legalább egy óra van a téren. Az óra felé menet megdöbbenve látom: a kocsik többségén a szélvédő mögött mozgássérült matrica. Ennyi beteg ember lenne itt?

Francia pékség a Csapó utcán. Életunt, egymással beszélgető, a főnököt szidó eladók. Foghegyről kérdeznek, alig válaszolnak, pedig sokat költök, minden reggel én viszem az ételt és az italt a kinn dolgozó kollégáknak és diákoknak. Ha másért nem, ezért lehetnének udvariasabbak. Ha a külvárosban lennének, már nem lennének. Budapest belvárosában sem lehetnének sokáig ezzel a mentalitással.  A külvárosról ne is beszéljünk. Budafokon már meghalnának, ha mások nem, az internetes fórumozók tennék őket tönkre. Itt legalább egy évtizede léteznek, még itt laktam, amikor nyitottak.

EFOTT. Negyvenfokos hőség, por, kosz, szemét. Locsolni eszükbe sem jut a szervezőknek – ha poros a szemed, kevesebbet látsz. EFOTT-tábla nincs az országúton, csak az utolsó előtti napon kerül ki egy, az is közvetlen közelben, a biharkeresztesi lehajtónál. Minek is, a Tankcsapda úgyis utolsó napon játszik, a debreceniek arra jönnek ki, a többiek úgyse számítanak. A táboron belül víz alig van, a WC-k jobbára Toy-Toyok. Ha enni akarsz, nem kapsz mellé innivalót, ha inni akarsz, máshol kell enni. A vékony intézményi sátrakat első nap szétfújja a szél – vagy 8 új sátort kell hozni. Úgy érzem, 1991-ben vagyok, a Kelet’91 fesztiválon.

Utolsó nap, reggel indulunk haza. A frissen megépült M35-ösön gyér forgalom. Görbeháza után már van olyan megálló, ahol enni is lehet. Van WC is. Mielőtt bemennénk, szó nélkül elénk húznak egy reklámpultot. Takarító be, telnek a percek. Nem szólnak, hogy mikor jöhetünk. Minek, úgyis látni fogjuk, ha lehet… Jó lesz már itthon, a Heves megye táblánál fellélegzem: már csak 120 km.