Orpheus naplója

Két bumeráng a stúdióban

Az utóbbi napokban a munkahelyemre jövet rádiót hallgatok a telefonomon keresztül. Bár sokan dicsérik a megújult Petőfit, valahogy nem tudok rászokni, nekem egy kicsit sok a zene, és kevés a beszéd. (Régebben az unalmas műsorok miatt nem hallgattam). A Klubrádió ellenben túl sokat beszél, az Info pedig politikai alapállása miatt nem jöhet szóba. A reggeli műsorok terén nálam magasan a Sláger vezet, hiszen szeretem azokat a zenéket, amelyeket játszanak (bár kicsit sok a Republic), s általában élvezetes a műsor a két ”scatman”, Bochkor Gábor és Boros Lajos miatt. Meglepő, hogy a két rutinos rádiós sok év után is mennyire tudja élvezni a szereplést, s milyen jó hangulatot tudnak teremteni az embernek az unalmas hétköznapokon is.

Azonban bármennyire jók, szólni kell az árnyoldalakról is. Nem egy esetben jellemző, hogy olyan témákban is olcsón viccelődnek, amelyek mélyebb összefüggésekkel bírnak, s bizony a két speaker előföltevései is elég érdekesek némelykor. Miről van szó?

A mai adásban többek között arról beszéltek, hogy a Szikora-féle R+GO újra koncertezik, s tevéket visz a színpadra, látványelemként. Ezellen a Fehér Kereszt Állatvédő Liga levélben tiltakozott. Bochkorék kifigurázták a néhol valóban vicces levelet, de nem vették észre, hogy számos ponton meggondolandó vélemény szerepelt a lapokon. A Liga vezetőjének szavai között szerepelt az a tény, hogy az utóbbi időben egyre többször bukkan fel az állatok felhasználása műalkotásokban. Itt nyilvánvalóan nem arra gondolt, hogy korábban ez nem volt jellemző – ahogy Bochkorék „értették” a levelet, hanem arra, hogy nemrég okozott országos botrányt egy kismacska meggyilkolásáról szóló dokumentumfilm, s sokan ismerik az akcióművészetet is, amelyben gyakran állatokat gyilkolnak le. Szintúgy gyenge volt az a riporteri ellenérv, hogy a tevéket nem zavarja a nagy fény és a hang. Az ezzel poénkodók – akik még a vakondokat is emlegették – nem veszik észre, hogy itt nem természetes hangok és fények szerepelnek majd, és a tevék nem a hang- és fényforrásoktól kellő távolságban lesznek. Nem vagyok szakértő, de könnyen végiggondolható, hogy egy-egy ilyen hatászuhany mekkora károsodást okozhat az ártatlan állatokban.

A Bumeráng című műsorban vicces az állandó poénkodás a nőkkel (nem hiszem, hogy sokan megsértődnének ezen), de szomorú az, hogy számos esetben ezek a poénok alpáriak, nagyon gyakran csak a szexuális és ürítkezési szokásokra vonakoznak, illetve a nőket kiszolgáló, másodlagos szerepekben mutatják. Szintén visszatérő motívum az idegennyelvűeken való kacagás, amelynél kevés primitívebb dolog van. Az egyik játék, amely naponta ismétlődik, például arról szól, hogy egy-egy külföldi egy-egy magyar szót mond, s ezt a magyar betelefonálónak fel kell ismernie. Ez önmagában még jó ötlet is volna, hiszen fontos dolog, hogy ha valamely külföldi megtanul magyarul, képesek legyünk őt érteni. A játékot kísérő, gyakran ormótlan poénkodás azonban felesleges. A mai műsorban például Bochkor kifejtette, hogy a francia nyelvre nem is lenne szükség, hiszen a Disneylandet és a Burger Kinget is ugyanúgy mondják. Természetesen csak a buta embernek nem érthető, hogy ezzel a konzumidióták szintjét parodizálta, azonban a poén túl erősre sikeredett, érzékenységeket sérthetett.

Összegezve mondandómat: Boros és Bochkor műsora a legjobb reggelenként. Még jobb volna azonban, ha nem pusztán a magyar társadalom mentális és erkölcsi állapotát tükrözné, hanem a speakerek jobban törekednének az európai PC-kódok betartására. Ezzel sokat segítenének nekünk, hallgatóknak is. 

Galádmese

Aki alkalomadtán vagy rendszeresen elköveti azt a hibát, hogy Hír Tv-t néz, gyakran találkozhat Borbás Mária sorozatával, a Családmesével. Szombaton (augusztus 12-én) mivel jobb programom éppen nem adódott, én is megnéztem egy részt, amely a Tillai családot, Pécs 20. századi kultúrájának egyik legfontosabb családját mutatta be. A Tillaiaknál van építész, zeneszerző-karvezető, magánénektanár, történész és designer – mindegyikük más világ, más történet. A jó műsorvezetőnek csak hagynia kellett volna, hogy egymásnak adják a történeteket, már ebből egy remek egy óra kerekedett volna. Borbás Mária azonban mindenáron fel akart tűnni, s ezzek tönkretette saját műsorát. A feltűnési vágyat mutatta az általa alkalmazott „dress code” – azaz egyszerűen és magyarul: teljesen máshogy volt felöltözve, mint vendégei – különösen a modern napszemüveg volt vicces az öltönyös-zakós, illetve kosztümös idős emberek mellett. Ennél is zavaróbb volt azonban az ordenáré integetés és harsogás, amellyel a nem egyszer igen szellemes történeteket fogadta. Mindez kiegészült a benfenteskedő, fontoskodó utalásokkal, amelyek a műsor nyilvánvalóan előre megbeszélt menetére vonatkoztak – például a bilin Mereskovszkijt olvasó későbbi építészre, az 1958-ban megszüntetett pécsi kamarakórusra. Teljesen világos, hogy riportalanyai a kerekasztalnál mindenféle exhibicionista utalás nélkül tartották volna magukat az előre megbeszélt rendhez, hiszen rendkívül intelligens emberek szerepeltek a műsorban.

A végére hagytam a „vörös farkat”: természetesen Borbásnak minden műsorban – így itt is – bizonyítania kell jobboldali elkötelezettségét. Ehhez most azt választotta, hogy az 1958-as időszak Kádár-rendszerét egybemosta a Rákosiéval, és alig leplezetten arra próbálta rávenni egyik riportalanyát, hogy sokkal rosszabbat mondjon a konszolidáció első éveiről, mint amilyennek ő azt valójában gondolta. Riportalanya azonban nem ment bele a csőbe, csendesen és kiegyensúlyozottan mesélte el a történetét, ezzel is jelezve a történelmi traumák feldolgozásának egy másik, eredményesebb útját. Ez pedig a csendes, szélsőségektől mentes elemzésé, amely a Borbás-féle alkatoktól erősen idegen.