Orpheus naplója

Az elfáradt Cadillac...

2006-ban jelent meg DVD-formátumban is a Fábry-Wahorn páros road-movie-ja, a Cadillac Drive. Jó otthoni szórakozás néhány este, családi körben végignézni a 12 részes filmfolyamot, hiszen változatosak a tájak, többnyire nem a hagyományos Amerikát és nem a hagyományos Oroszországot-Ukrajnát látjuk a film kockáin, némelykor szórakoztató Fábry szövege, s többnyire nagyon érdekes Wahorn viselkedése és véleménye. Azonban ez az összes jó, ami elmondható a sorozatról.

Nagyon nehéz eldönteni, mi a legnagyobb baj ezzel a fimmel. Az, hogy Fábry nem is hallgat arról, hogy többször hazautazott az út során (s ezzel teljesen felszámolja a folyamatosság illúzióját)? Az, hogy szemlátomást elfogyott a kedv (vagy a pénz) és az orosz részeken már egyre kevesebbet utaztak az autóban, s egyre többet utazott az autó egyedül (vonaton/repülőn)? Az, hogy az orosz részekre kevesebb mint a film fele jutott, miközben mind az érdekesség, mind a fizikai távolságok okán legalább ez a terület is a felét érdemelte volna? Az, hogy az amerikai részekben alkalmazott, duplikált interpretációs lehetőséget adó kézi kamerázás szinte teljesen eltünt az orosz részekben? Az, hogy Wahorn jókedve valamilyen okból teljesen elillant Ázsiába érve? Az, hogy az orosz részekben a meglátogatott területeken is alig sikerült valami érdekeset, marandandót észrevenni? Nem tudom.

Az azonban biztos, hogy a két érdekes, izgalmas, különböző karakterű, és éppen ezzel egymást kiegészítő ember a sorozat végére belefáradt a munkába, s a hazaérkezés pillanatában nem csak ők sóhajtottak fel, hanem a nézők is. Kár érte.

Az ellen(t)mondások nagyasszonya - avagy a baloldal új csodafegyvere

A minap a tévécsatornák között szörfölgetve ráakadtam Morvai Krisztina előadására. Nem emlékszem már, hogy melyik szélsőjobboldali csatornán volt: a Hír Tévén vagy az Echón, esetleg a Duna Televízió Autonómia csatonáján, de a téma szempontjából ez közömbös is.

Az előadó az október 23-ai rendőri brutalitásról és az ennek hátterében meghatározható globális összeesküvésről szólt. Ilyen szövegekről az ember sokat olvashat, ha kezébe veszi a szélsőjobb lapjait (a Magyar Nemzettől a Demokratáig), ebben nincs semmi meglepő, ez a közönség erre vevő. Az ilyen ordas eszméknek hol nagyobb hol kisebb rajongótábora van, sokan sok ilyet leírtak és mondtak már. Ami különlegessé tette ezt az előadást, az az volt, hogy az előadó számos ellentmondásba keveredett, amelyek mind személyét mind szavait hiteltelenné tették.

Miről van szó? Morvai Krisztina megjelenése egy jól szituált üzletasszonyé. Az általa hordott ruhák, ékszerek, az általa választott smink - röviden a "dress code" sokkal inkább a globalizációt kihasználó, abban jól élő ember kódja, mint azoké, akikhez szólni kíván - a rendszerváltás veszteseié. Szemlátomást észre sem veszi, hogy az általa használt ruhákat, ékszereket és kozmetikai termékeket nagy világcégek gyártják, s ha ezeket vásárlásával támogatja, akkor - saját logikája szerint - maga is hozzájárul a magyar kisvállalkozások elsorvasztásához.  

De ez még mindig a kisebb baj. Morvai Krisztina rossz tanítónői gyakorlatot követve rendkívül lassan beszél, mesterkélt gondossággal formálja a szavakat, s kedveskedve, behízelgően és ájtatosan szónokol. Ugyanígy beszél a rendőri brutalitásról és a szeretetről, a globalizáció ördögi terveiről és a magyarságról, az általa gyűlölt Gyurcsányról és imádott Orbánról. Egy stílusa van, amely hosszú távon rendkívül unalmassá teszi őt. Sőt: amikor például emberek szemének kilövéséről beszél ebben a stílusban, a vele egyet nem értő bizony kiröhögi, de a vele egy politikai véleményt valló is elszégyelli magát.

Úgy gondolom Morvai Krisztina minden jószándéka ellenére rendkívüli nagy károkat okoz a magyar jobboldalnak. Fellépése és stílusa kommunikációs iskolákban elrettentő példaként szerepelhet, s példájaként annak is, hogy hogyan lehet az ellenoldal szavazóinak számát gyarapítani, miközben jószándékkal pontosan az ellenkezőre törekedtünk... Őt látva az az érzésem, ő a baloldal legújabb csodafegyvere...

„Jobboldali, keresztyén légkörbe születtem”

 Sokan ismerik a történetet: 2007. augusztus 29-én a Lánchíd Rádió honlapjára a napi szerkesztő, Veress Gabriella – aki akkor még „mellesleg” fideszes önkormányzati képviselő is volt – feltett egy képet, amely Szetey András államtitkárt a homoszexuálisokra kényszerített rózsaszín háromszöggel ábrázolta az auschwitzi haláltábor kapuja előtt.

Írásom nem erről a borzalomról szól – bár ez is fontos téma lehetne – hanem arról, hogy Veress Gabriella a 168 órának nyilatkozva saját szakmai kvalitásainak dicsérete mellett a következőt találta mondani:

„Jobboldali, keresztyén légkörbe születtem. Lelki támogatást szüleimtől kapok, és tudom, a jóisten is megsegít. Nagyot hibáztam, de nem követtem el bűnt.”

Hosszan lehetne írni arról, hogy miért, mely szempontok alapján látszik mégis bűnnek a kép publikálása. Bűn ez a magyarországi homoszexuálisokkal szemben, bűn ez egy emberrel szemben, aki nyíltan vállalta másságát, s vele a felé irányuló gyűlöletáradatot, bűn ez Magyarország egyik közhivatalnokával szemben; s végül, de nem utolsósorban bűn ez a holokauszt meleg áldozataival szemben. Cikkem azonban még erről sem szól, hanem a „jobboldali, keresztyén” kifejezésről.

Egy ilyen mellérendelés nyelvtanilag kétféleképpen értelmezhető. Amennyiben Veress Gabriella úgy értette szavait, hogy családja jobboldali beállítottságú és keresztyén, akkor azt lehet mondani: nem követett el újabb bűnt, nem azonosította a két csoportot egymással – magyarul, szerinte nemcsak az lehet keresztyén, aki jobboldali.

Amennyiben ezt a két szót egymás szinonimájaként használta, úgy nagyon komoly baj van. Akkor Veress Gabriella szavai részét képezik annak a hagyományokat kisajátító fideszes gondolkodásnak, amelynek vallói úgy tartják, hogy ők megmondhatják, ki a keresztyén és ki nem, s ennek jegyében az aklukba tartozókat igaziaknak, a más politikai véleményen lévőket, de magukat keresztyénnek vallókat bűnösöknek bélyegezhetik. Azért is megdöbbentő, ha szavait így értette, mert éppen a magyar protestánsok voltak azok, akik hosszú évszázadok után, csak a 18. század második felében kezdték kivívni vallásgyakorlásuk szabadságát, és szerezték meg az állami hivatalvállalás jogát, s az őket „nem igazinak”, eretneknek bélyegzők kezétől évszázadokon át több ezer hívük pusztult el. Ezt egy magát hazafinak valló politikusnak-újságírónak illene tudni.

Ennél már csak egy szomorúbb van: a liberális lap újságírója nem vette észre a kétértelműséget, így nem is kérdezett rá a helyes értelemre…