A kollektív felelősség
Május 2-án éjjel ismeretlenek megrongálták Kádár János és felesége sírját a Fiumei úti temetőben. A hírre a magyar közvélemény csaknem egyöntetűen reagált: politikai pártjaink többsége elítélte a rombolást, s a médiában megkérdezett közéleti és magánemberek is általában határozottan szót emeltek a sírgyalázás ellen. Ezeket hallva meg is nyugodhatnánk, mondván, néhány félőrült, egy törpe minoritás akciója volt ez – demokráciánk számottevő csoportjai és személyiségei ismerik és megtartják az évezredes erkölcsi határokat, s erre intik a többi állampolgárt is.
Jómagam úgy gondolom, még sincs okunk a megnyugvásra. A halottgyalázás ugyanis több, mint egy elvetemült kisebbség akciója – azért, hogy ez megtörténhetett, számos ember felelős, akár erkölcsileg is, amennyiben a tájékozatlanság lehet erkölcsi kategória.
Úgy gondolom, hogy a mai magyar közvélemény Kádárról gyakorlatilag semmit sem tud. Azok, akik a Kádár-rendszer legsikeresebb időszakában már felnőttként tudták értékelni a helyzetet, hetvenes éveiket tapossák. Az a szűk (néhány százezres?) kisebbség, amely érdeklődik a múlt rendszer iránt, főleg a liberális és a konzervatív értékelés alapján beszél Kádárról. Ezek egybevágnak abban, hogy Kádárt diktátornak látják, s a rendszer minden pozitív (pl. modernizációs) eredményét ezen a szűrőn át értékelik. Az aktuális szocialista értelmezés is ehhez látszik közelíteni, különösen azóta, hogy a miniszterelnök kijelentette: választanunk kell Nagy Imre és Kádár öröksége között.
Ezek az értelmezések egybevágnak abban is, hogy megfogalmazóik nem vetnek számot a mindenkori történelmi helyzetek realitásaival. Nem akarják tudomásul venni, hogy az ’56-os magyar forradalom és szabadságharc győzelmének semmilyen realitása nem volt, az amerikaiak nemcsak Jaltában, de a forradalom idején is lemondtak Magyarország megsegítéséről. Ezek az értelmezések nem veszik figyelembe, hogy Magyarország 1956-ban a szovjet blokk részeként kemény kényszerpályára volt ítélve. A szabadságharc leverését követő politikai vezetés nem tett mást, mint hogy Magyarország számára a lehető legszabadabb kényszerpályát hozza létre, s ez meg is valósult: megszületett a „magyar modell”, amely más néven a „legvidámabb barakk” nevet viselte. (Arról minden bizonnyal kevesen vitatkoznának, hogy a Kádár-Apró-Dögei vonal jobb volt, mint lett volna az egyetlen alternatíva: Biszku és Komócsin vonala – a háttérből Rákosi támogatásával).
Úgy gondolom, hogy a mindenkori politikusnak nem a lehetetlent kell hajszolnia, hanem el kell érnie a lehetséges legjobbat. Kádár a szabadság tekintetében ezt valósította meg, miközben uralma idején egy stabil szociálpolitika jegyében az emberek létbiztonsága a legjobb volt a század összes többi, magyarországi rendszerével összevetve.
Sajnos ezeket az összefüggéseket kevesen ismerik. Az, hogy Kádár érdemeiről kevesen tudnak, míg a rendszer és vezetője hibáit felnagyítva ismerhetjük, nemcsak a politikusok, hanem a történelemtanárok és a média közös felelőssége is. A történelemtanárok többsége a politikai narratíva által meghatározva Kádárról sokkal több rosszat mond, mint jót – a média pedig kifejezetten a rosszra helyezi a hangsúlyát.
Úgy gondolom, ennek fényében nem csoda, hogy a sírgyalázás megtörtént. Az pedig, hogy ezután a közvélemény formálói szomorúságuknak és felháborodottságuknak adnak hangot, önmagában képmutató magatartásnak látszik. Sokkal inkább arra kellene törekedni, hogy a közvéleményben reálisabb Kádár-képek alakuljanak ki, amelyekben a kétségtelen bűnök és hibák mellett az erények is reális helyet kapnak.
Kommentek