(Még egyszer a Moszkva térről)
2007. május elsején az M2 műsorra tűzte Török Ferenc Moszkva tér c. filmjét, amelyet 2001-ben a Magyar Filmszemlén mutattak be először. A film az első vetítést követően „aratott”: többek között az interneten szavazók közönségdíját is elnyerte, a legjobb első film megosztott díja mellett. Díjat kapott a Gábor nagymamáját (Boci mama) játszó Pápai Erzsi is.
A Moszkva térrel kapcsolatban sokan leírtak már számos problémát és erényt. Sőt: létezik egy dokumentarista narratívának nevezhető értelmezés is, amely a „történeti valósággal” vetette össze a fikciót. Ez az interpretáció kiemelte, hogy a film voltaképpen nem hiteles, avagy épp a pontosságot dicsérte.
A nem hitelesség mellett szóló egyik érv az volt, hogy 1989-ben nem a magyar érettségi járt elsősorban a diákok fejében, hanem a matematika – ennek teljesítése milliószor nehezebbnek látszott, és látszik ma is. Ezen vizsgatárgy érettségi kérdéseinek kiszivárgása volt igazán botrányos. Szintén fontos érv a "történetietlenség" mellett az, hogy ebben az időben még a gimnáziumokban kötelező volt a köpenyviselés, és az érettségin is előírták a megfelelő ruházatot. A pontosság mellett érvelők hangsúlyozták: valóban létezett például a Moszkva téri banda (e sorok írója ezt meg tudja erősíteni, egy Baross Gábor Telepen élő osztálytársához egyszer „el is látogatott” ez a társaság, erősítőket, hangszereket, képeket, és a család nemesi oklevelét ellopva – más kérdés, hogy ez nem pusztán középiskolásokból állt).
Úgy vélem, a dokumentarista narratíva elfeledkezik egy lényeges, műfaji kérdésről: ez a film nem dokumentumfilm, hanem játékfilm. Nincs benne tudományosan értelmező narrátori hang (helyette éppen a főszereplő a visszaemlékező narrátor), nincsenek szaktörténészi értelmezések a kor eseményeiről – kizárólag szereplői nézőpontok vannak. A szereplők pedig ismert és kevésbé ismert színművészek, akik egy megtanult szöveget mondanak el.
A dokumentarista narratívával nemcsak a szakma élt, hanem a nézők is. Nem találkoztam olyan ismerőssel, baráttal, volt osztálytárssal, aki erről a filmről szólva ne a saját élményeit emelte volna ki. Minél inkább azokkal beszéltem, akik ekkor voltak 18-20 évesek, annál inkább előjött ez az egyébként a kultúránkban amúgy is rendkívül erősen jelen lévő értelmezési mód. Ennek fényében különösen úgy gondolom, hogy ez az értelmezés nem tekinthető hibásnak, annál inkább nem, mert a bemutatókor magam is gondolkodtam a történeti összefüggéseken. Ez az értelmezés tehát nem hibás, hanem csonka (lehet): ha csak ez működik, elfedi a film filmes értékeit vagy értéktelenségét, illetve azt a funkciót, amelyet a hermeneutika applikációnak, azaz alkalmazásnak mond, s a művészet egyik legfontosabb funkciója, amióta ez az „alrendszer” létezik a kultúra világában.
Hét év távolából újranézve a filmet, és 17 év távolából visszagondolva az akkori időre nekem elsősorban már nem a „hitelesség” kérdései merültek fel. Sokkal inkább egy másik, összehasonlító kérdés, amely már az applikációhoz vezet: mit akartam én 1990-ben, és mi valósult meg ebből? Tágabban: mit akartunk mi, 1990 körül 18 éves fiatalok, s mi valósult meg ebből? Úgy gondolom, ez a kérdés már esztétikai kérdés is, amennyiben a műalkotás befogadása arról is szól, hogy az általa felnyitott világ önmagunk jobb megismerésére vezet.
Ezt az élményt adta nekem a film újranézése, ami sokkal több volt annál, mint az azzal való bíbelődés, hogy hány oszlop volt akkoriban a Moszkva téren. A válaszról pedig nem szeretnék írni, mert az már túl személyes és szomorú.
Kommentek