A retorika bosszúja
A politikai közéletben szokás a retorikát mellékesnek tekinteni. Szokás azt mondani, hogy a retorika tulajdonképpen finomító funkció, a lényeg úgyis az, hogy az ember mit mond, a „tartalom”. Ha a figyelmes olvasó alaposan végigolvassa például Orbán Viktor február 28-án, az Echo Tv-nek adott interjúját, mindjárt látja, hogy ez az állítás nem igaz. A retorika nincs „tartalom” nélkül és „tartalom” nincs retorika nélkül. A retorikai alakzatok hibás alkalmazása tartalmi gondokat jelent, amelyekkel ugyan lehet manipulálni a felületes olvasót és még inkább a minden bizonnyal a beszélgetést videóra nem rögzítő nézőt, de az élesebb szem hamar észreveszi az ellentmondásokat.
De lássuk csak az interjút – s nézzük a retorikai gondokat:
A beszélgetés kezdetén a riporter feladja a labdát: kormányváltó hangulat van az országban. Ezt a Medián felmérésére hivatkozva állítja. Ez még Orbán számára is túlzás, ő teszi helyre azzal, hogy a felméréseknek nem kell hinni, s a saját tapasztalataira hivatkozik, ennek szerepét emeli ki:
„Én úgy látom, hogy Magyarországon az emberek dühösek, csalódottak, ingerültek, és ezek az érzések két forrásból táplálkoznak. Először is, mindenki azt mondja, hogy itt nincs demokrácia.”
Hol itt a retorika bosszúja - kérdezhetjük? A válasz roppant egyszerű: ott, ahol a beszélő rosszul alkalmazza a szinekdokhé alakzatát. Valójában ugyanis nem „az emberek” dühösek és csalódottak, hanem „nagyon sok” ember gondolkodik így, és nyilván nagyon sok gondolja, hogy Orbánnak nincs igaza. Az általánosítással sikerült a saját nézetet univerzálissá tenni, s ettől fogva a „mindenki” metafora szabadon eluralkodhat, és természetesen el is uralkodik a szövegben. Lám, lám, egy retorikai fogás tartalmi tényezővé vált, még pontosabban a retorika jóvoltából sikerült egy hatalmasat csúsztatni.
De nézzük tovább a beszélgetést, mivel folytatja Orbán, hogy játszik a retorikával, s válaszként hogyan játszik a retorika vele:
„Mert az, amit a kormány tesz, arra senki nem hatalmazta fel, és ők, akik elszenvedik ezeket a kérdéseket, bizony nem akarták, hogy az ország ebbe az irányba menjen.”
Magyarország kormányát a magyar állampolgárok törvényes választása legitimálja, a 2006-os választással kapcsolatban számottevő aggály nem merült fel A választók – ahogyan egy demokráciában mindig is így van – mind-mind egy-egy tervezett kormányprogramra szavaztak, amely minden esetben 4 év alatt valósul meg. A választások előtt mindenki tudta, hogy a négy év kezdetén reformok lesznek, legföljebb a fokukról nem voltak értesülve (bár erről is rengeteg cikk jelent meg). Viszont az is elmondható, hogy Magyarországon nem volt még kormány, amely 100%-ban megvalósította választási programját. Mindezeket összegezve elmondható: Orbán tehát ismét retorikai húzásokkal élt, amelyek visszafelé sültek el: a túlzás (hipertrófia) alakzatát alkalmazta a „senki nem hatalmazta fel őket”-gondolattal, miközben világos, hogy volt, aki tudott arról, hogy mi történik majd, s így szavazott, s még mindig nagyon sokan vannak, akik tudják, hogy egy kormány négy évre kap mandátumot. Szintén túlzás azt mondani, hogy az emberek nem akarták ezt az irányt, hiszen az emberek csak programokra szavaztak, nem pedig arra, hogy azok miképpen valósulnak meg.
A demokrácia gyakorlatának kiforgatása után visszatér a szinekdokhé-tévesztés, a következőképpen:
„az emberek itt tipródnak, hogy átlépjék-e a demokrácia kerítését, vagy ne, most akkor demokratikus eszközöket használjuk, vagy nézzünk újabb eszközök után”
Különösen érdekes ez a gondolat, hiszen más beszédeiből is jól látható, ezen leginkább Orbán tipródik. És „segíteni” akar az embereknek, hogy ők is tipródjanak. Ha lenne olyan felmérés/közvéleménykutatás, amely arról szól, hogy az emberek át akarják lépni a demokratikus határokat, és az jönne ki, hogy legalább 50%+1 fő így van vele, akkor jogos volna ezt tipródásnak mondani, de jómagam nem tudok ilyen felmérésről. Viszont annál jobban látom a saját környezetemben azt, hogy az emberek javarésze (legyen bármilyen pártállású!) híve vagy elfogadója a demokráciának, és nem akar semmiféle Rubicon-átlépést.
Miután a gondolati medert kijelölte, szabadabban lehet fogalmazni. Ilyenkor jöhet az, ami Gyurcsánynál is előfordul néha, a metafora bosszút áll használóján:
„Ugye, ahány ház, annyi pofon”
Ezzel kapcsolatban rögzíthető: nem ártana a megfogalmazásra jobban ügyelni, hiszen elsősorban a szavak jelentéseivel kommunikálunk. A politikai megszólalónak értenie és éreznie kell azokat az értelmi és érzelmi tartományokat, amelyek keltődnek/megképződnek hallgatóiban. A pofon-metaforika egy világos poltikai tévedés, és sansz az ellenfeleknek, nemcsak azért, mert „a mikulás Mikolás”, azaz világosan látszik, hogy ilyen mondatokkal akár választást is lehet veszíteni, hanem azért, mert általában az agresszív ember használ ilyen metaforikát, s az ilyen szavakat látva az emberek akkor is ezt tételezik fel a beszélőről, ha ő maga nem is olyan ember.
A metaforika rossz alkalmazása után ismét visszatér a „régi kedvenc”, a szinekdokhé-tévesztés:
„És azt látom, hogy ez a vita immáron nemcsak a gondjaik közepette tipródó választópolgárok szintjén jelenik meg, hanem elkezdődött róla egy magasabb szintű gondolkodás, a politikára befolyást gyakorló, de politikai közvetlen szerepet nem vállaló elit magasságában is. Emlékszem, Szabad György elnök úr előrehozott választásokról beszélt egy konferencián, Martonyi János erről nyilatkozott, és a Professzorok Batthyány Köre is egy ilyen álláspontot adott ki.”
A baj ezzel a szöveggel tehát az, hogy a részt egésszé avatja. Példái ugyanis mind Fidesz-közeli és fideszes figurák/szervezetek. Ezzel kimondatlanul is sikerült a másképp gondolkodókat negligálni.
Ez különösen bizarr, ha azt nézzük, hogy ezután következik a beszélgetésben a „csábítás”, az ellenoldalon lévők meggyőzésének fázisa. Ez a következőképpen történik:
„biztos vagyok abban, hogy ott számos olyan hallgató ember van, aki szíve szerint mindennel egyetért, amit ma az inkább polgári érzelmű tudósok, értelmiségiek, tanácsadók, elemzők mondanak. Csak egész egyszerűen ma Magyarországon a párthoz kötődő lojalitás, a mundér becsületének védése olyan elemi erejű elvárás, még az értelmiségiek között is, amely lehetetlenné teszi, hogy az egykor hatalomkritikus értelmiség a mostani hatalommal szemben őszintén el tudja mondani a véleményét.”
Látható, a víziót minél szélesebbre kell terjeszteni. Nyilvánvaló a politikai taktika: a csábítás retorikájával apellálni azokra, akik bár baloldaliak, de nem értenek egyet a kormány egyes intézkedéseivel vagy az intézkedések végrehajtásával. A hiba ott van ezzel, hogy az ilyen emberek ellenállása általában nagyobb Orbán felé, mint a saját oldaluk felé, azaz: először saját magát kellene tisztára mosnia. Ráadásul a baloldal mindig is kritikusabb volt saját politikusaival – annyi bírálat, amennyi a 168órában vagy a Népszabadságban megjelenik, nagyon ritkán jellemző a Heti Válaszra, a Demokratára vagy a Magyar Fórumra. Ugyanez a helyzet az értelmiséggel is – a baloldali értelmiség eleve rendszerkritikus, ebből nem érdemes messzemenő és Orbán számára kedvező következtetéseket levonni.
Az értelmiség után jön a szűkítés, a kormány „csábítása”:
„Ugye ma a kormánytöbbség egyszerűen szabhatna új irányt az eseményeknek. Én nem akarok tanácsokat adni, de nyilvánvaló, hogy válthatnának miniszterelnököt, átalakíthatnák a kormányt, ha pedig már semmi sem segít, akkor feloszlathatják a parlamentet, és visszaadhatják - illetve végre odaadhatják az emberek kezébe - a döntés lehetőségét, jogát. Tehát én azt gondolom, hogy igazából a demokratikus kereteken belüli megoldás mindig a kormánytöbbség kezében van.”
A kormány csábítását persze Orbán sem gondolja komolyan – a csábítás retorikájával azért él, hogy hangsúlyozhassa: ő mindent megtesz a demokratikus kereteken belül arra, hogy a „hazug kormány” lemondjon. A csábítás retorikájával tehát önmagát akarja megszerettetni. A retorika azonban ismét a visszájára fordul, hiszen a kormány ma azt gondolja, hogy ura az eseményeknek, a képviselők kitartanak a kormány mögött, s a legközelebbi választás 2010-ben lesz. Az emberek, bár sokan nem értenek egyet a reformokkal, nem szavaznának automatikusan Orbánra.
A csábítás retorikája után ismét jönnek a kedvenc szinekdokhék:
„Ugye, az önkormányzati választásnál elmondtuk, hogy itt nemcsak polgármesterekről döntöttek, hanem a kormányról is véleményt mondtak: kedves kormánypárti többség, változtassatok! Elutasították. Utána kifejeztük elég egyértelműen a gyűlésekkel a népakaratot.”
A végével kezdve: a gyűléseken nem volt annyi ember, hogy az bármilyen szempontból számottevő legyen. A sorozatgyűléseket a Parlament előtt az érdektelenség folytán még le is kellett fújni. Azaz: a gyűléseken kifejeződött ugyan a népakarat, de az pont az a népakarat volt, hogy nem kell leváltani Gyurcsányékat.
Az önkormányzati választással kapcsolatban tagadhatatlan, hogy sokan „harmadik fordulónak” tekintették, azonban mégis leszögezhető, hogy az nem egyértelműen a nép-kormány relációról szólt, hiszen számos független futott be győztesként, s számos helyen erősített a baloldal.
Orbán ezután megmutatja, hogy nemcsak a saját retorikája foglya, hanem érzéketlen a másik retorikájával szemben is. Gyurcsány az őszödi beszédében a hipertrófiát alkalmazva, miként a sportedzők, ösztönözte csapatát a jobb teljesítményre. Ezt a beszédét zárt körben mondta el. Orbán a retorikát – nyilvánvalóan direkt – nem értve a következőt mondja erről:
„de olyan, hogy a választási vállalásával teljesen ellentétes irányba halad, sőt, belevágja a polgárai képébe: jól átvertünk benneteket, hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, nem is az volt a tervünk, mint amit mondtunk, de nyertünk, és most azt fogjuk csinálni, ami szerintünk szükséges. Egy demokráciában soha sem teheti a kormány azt, ami szerinte szükséges”
E sorokat olvasván még csak azt mondhatjuk: Orbán tudatosan manipulál. A következő idézetet olvasva azonban kiderült a manipuláció retorikájának irracionális alkalmazásával van dolgunk, amely komoly aggályokat támaszthat a beszélő elemi valóságérzékelését illetően:
„Itt jogszabályokat sértettek meg, embereket csaptak be, kiiktatták a demokrácia ellenőrzési intézményeit, és mindemellett tönkretették az országot! Egyfelől leépítették a demokráciát. Kettő: sikertelen országot hoztak létre egy egyébként sikeres Magyarországból. Hát valakinek ezért viselni kell a felelősséget!”
Felmerülnek a józan kérdések: Ki milyen jogszabályt sértett meg? Ha Orbán látott ilyet, miért nem indított eljárást? A demokrácia milyen ellenőrzési intézménye van kiiktatva akkor, amikor az összes média az ő szavait szabadon közvetítheti? Az ország gazdasága lenne tönkretéve, miközben államháztartási hiány van? A kettő nem ugyanaz!
Miután az irracionalitás retorikája győzött, jönnek/jöhetnek az ide tartozó klasszikus félelmek. Ezek között is a leggyakoribb a multik gyűlölete, nem is meglepő, hogy ez jön először:
„Egyes multinacionális cégeknek a vagyona, a forgalma, a tőkeereje az nagyobb, mint a magyar teljes államháztartás. Ha azt akarjuk, hogy komolyan vegyenek bennünket, akkor ott súlyosan kell megjelenni, egy erős szereplőként.”
A mindenkori magyar kormányok-multinacionális tőke relációt figyelve elmondható: Orbán kormányzása idején semmit nem változott az állam tekintélye pozitív irányban, sőt: az elrontott amerikai és orosz kapcsolatok miatt még romlott is a helyzet Orbán alatt. Ugyanide tartozhat a sikertelen reptéri privatizáció témája is, amely súlyos milliókat vett ki az államháztartásból.
Talán ezen a pontján a beszélgetésnek maga Orbán is érezte, hogy az irracionalitások talajára tévedt, ezért megpróbált visszalépni, s mintegy ellenpontként az európai felvilágosodott hagyományra utalt:
„Európában azért az emberek talán jobban átlátnak a szitán, mint más. Azért mégis csak ez az újkori civilizációnak a kontinense, meglehetősen kifinomult értelmiséggel, szakértőkkel, elemzőkkel, és azért sokat látott, tapasztalt választópolgárokkal.”
Ezzel a gondolatmenettel ismét önnellentmondásba keveredett. Vagy azt állítja, hogy Magyarország nem Európában van, s ezzel lenézi saját államának polgárait, vagy azt, hogy mégis van európai, rendszerkritikus értelmiségünk.
Az ilyen alapvető és mégis észre nem vett ellentmondást látva nem csoda, hogy a beszélgetés végén ott marad az irracionalitás talaján:
„És csak annyit kérünk a rendőröktől, hogy ne avatkozzanak bele, tehát ne verjék meg az egyébként jogszerű, békés megemlékezésre összegyűlt embereket, mert ha ezt nem teszik, akkor mi magunk magyar polgárok tisztességesen, békésen és szépen tudunk együtt ünnepelni.”
Szavaival világosan rájátszik az emberi felejtésre. Régi közhely, hogy az agresszió látványa jobban megmarad az emberben. Ezért ma sokan vannak, akik elfelejtették, hogy a rendőrség nem vert meg békés megemlékezésre összegyűlt embereket. Az emberek, akik a békés gyűlésre jöttek, jobbára elmentek már, amikor elindult a rendőri akció a törvénytelenül tiltakozó, rendbontó elemek ellen. Azok, akik ott maradtak a környéken, megkapták az oszlásra felszólító parancsot, és azt is tudták, hogy merre kell menniük, hogy ne legyen bajuk. Mégis maradtak. Innentől részei lettek egy törvénytelen akciónak, amire semmilyen mentség nincsen.
Összegezve a tanulságokat: Orbán politikai személyisége az utóbbi időkben végleg az irracionalitás dimenziójába került – az arisztophanészi Felhőkakukvár „lakója” lett. Ezt az is jelzi, hogy a korábbinál sokkal kevésbé figyel a retorikára, amely így személyisége valós motivációinak leleplezője lesz. Egyszerűen szólva: le akarja győzni a retorikát, de az győzi le őt.
Kommentek