Felszabadulás és megszállás és szabadulás
Úgy gondolom, ebben a kérdésben különösen érvényes az a hermeneutikai igazság, hogy a nézőpont határozza meg a fogalomhasználatot. Az, aki látta a bevonuló szovjet csapatok néhány katonájának atrocitásait: a rablásokat, a nők megerőszakolását vagy a „malenkij robot”-ra hurcoltak családi hiányát, s még inkább azok, akik személyes elszenvedői voltak ezeknek, teljesen világosan mondhatják: hazánkat 45 tavaszán megszállták a szovjet csapatok. Ellenben az is igaz, hogy akiknek a nyilasuralom, s az ezt megelőző, folyamatosan jobbra tolódó Horthy-rendszer saját vagy családjuk bármely tagjára vonatkozó üldöztetést jelentett, azok valóban inkább felszabadulásnak élhették meg az eseményeket. Ugyanígy a felszabadulás általános érzését adhatta az, hogy már nem kellett óvóhelyekre, sötét pincékbe, raktárakba, pajtákba bújni a háborús események miatt - a béke elkövetkezett.
Még tovább árnyalja a helyzetet az a tény is, hogy 1945-től 1947-ig ténylegesen a Szövetséges Ellenőrző Bizottság Vorosilov marsall irányította csoportja vezette az országot, majd pedig az 50.000-es létszámban itt állomásozó szovjet hadsereggel a háttérben Rákosi és társai, akiket Moszkva alkalomadtán kézzel irányított. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, a hatalom "hivatalosan" csak 1949-től került Rákosiék kezébe. Ezeket végiggondolva megint csak arra juthatunk, hogy Magyarországot 1945. április 4-én egy új hatalom szállta meg, ahogy – mutatis mutandis! - a törököt követte a labanc, úgy követte a németet a szovjet megszállás.
Összegezve az eddig leírtakat: úgy gondolom, nem kell döntenünk. Még akár azt is mondhatjuk, hogy a szovjetek bejövetele nemcsak felszabadulás és megszállás hanem szabadulás is volt: szabadulás attól az illúziótól, hogy egy rossz geopolitikai helyzetben lévő, 10 milliós nép a körülötte lévő, nála sokkal nagyobb lélekszámú nagy népek árnyékában független lehet. Ezt a szabadulást a korban sokan átélték: ilyen volt például Szekfű Gyula, akinek manapság divat menteni avagy meg sem említeni a háború utáni tetteit, pl. moszkvai nagykövetségét. Holott semmi másról nincsen szó, mint arról, hogy a tapasztalt konzervatív, hívő történész, Szekfű rájött: Magyarország jó időre a szovjet blokk része lesz, s ezért a helyes politika az, ha folyamatos tárgyalással, s akár ügyeskedésekkel és trükkökkel kis kompromisszumokat tudunk kötni a Nagy Testvérrel. Nekünk ennyi maradt. Sajnálatos, hogy Szekfű példáját kevesen követték - lehet, hogy Magyarország története egészen máshogy alakult volna, ha több társa akad.
Felszabadulás, megszállás, szabadulás – úgy gondolom, nem kell választanunk, mindhárom együtt igaz – különböző nézőpontokból.
Kommentek