Miért nem nézek magyar női kézilabdát?
Amióta a sport eseményeit követem, nagy rajongója vagyok a magyar női kézilabdának is. A nyolcvanas évek elején már kilenc-tízévesen nagy szurkolója voltam a Csík János vezette válogatottnak (amelyben többek között olyan extraklasszisok játszottak, mint Gódorné, Sterbinszky, Angyal Éva), s később is nagy érdeklődéssel figyeltem a meccseiket. Egészen Atlantáig. Ekkor világossá vált számomra az, ami az azóta eltelt tizenegy évben egyre többek meggyőződése lett: ez a csapat nem tud világversenyt nyerni. Jó, jó, tudom, egyszer Romániában, szoros küzdelemben EB-t nyert a Kökény-féle generáció, mégis azt mondom, ez kivételes esetnek tekinthető. A döntő mérkőzéseket sorra elbukják, holott - és ez a legszomorúbb - rendre jobbak ellenfeleiknél, azaz látványosabban és gyorsabban játszanak (mindebből látszik az is, hogy számomra a "jobbság" kritériuma nem az eredményesség, hanem a látvány és a lehetőségek kialakításának száma).
Mi lehet az ok? Miért történik évről-évre új generációkkal ugyanaz? Igaz volna a mitikus gondolkodásra hajlamos embereknél rendre felbukkanó "magyar átok"-gondolat?
Úgy vélem, hiba volna azt mondani, hogy a "magyar átok" csak egy mítosz. Úgy gondolom, a "magyar átok" egy olyan fogalom, amelyet mindig újra és újra "töltenek" a társadalmi történések, azaz létező dolog. Ha nem is arról van szó, hogy valami istenség megbüntetné a magyarokat, akiknek ezért ártatlanul vagy éppenséggel korábbi tetteik miatt bűnhődni kell, azért az elmondható, hogy a "magyar átok" létezik: mi magunk csináljuk magunknak.
Miről van szó? A mai magyar társadalom megörökölte a Kádár-rendszertől azt a szokást, hogy az emberek nagyrésze éppen csak addig szeret dolgozni, amíg azzal átcsusszan az elvárások felett. A minimálisan elvártnál jobb munkát végző pedig gyanússá válik: törtetőnek, strébernek nevezik, s ijedtséget vált ki. Az a jó, aki teljesít, de nem törekszik mindig a maximumra. Éppen ezért a munkaintenzitás és a hozzátartozó figyelem a magyaroknál rendkívül hullámzó. Hosszabb koncentrációs időszakokat hosszabb félgőzös időszakok követik - s így a teljesítmény is változó, amit nehezen tud pótolni az általában jó kompetenciák megléte.
(Ellenvetésként felhozható, hogy a multik világa nem ilyen, Magyarországon sem. Igaz, ezzel egyetértek. Főleg a magyar fiatalok jól képzett része tud egy nyugati munka-trendnek megfelelni, ezt aláírom. Ez a csoport azonban nem éri el a munkavállalók 10%-át sem, így inkább csak színezi a palettát.)
Ha valaki ezt megérti, akkor kulcsot kap a magyar sportolók teljesítményéhez is. Ritka kivételektől eltekintve (s ezek is zömmel Nyugaton szocializálódtak) sportolóink csak akkor képesek világszínvonalú teljesítményre, ha képességeik messze kiemelik őket a mezőnyből (tipikus példa a vizilabda válogatott). Sportolóink zöme csak annyi munkát végez el, amennyi ahhoz szükséges, hogy jobb legyen társainál - a maximumra törés a "fanatikusok" sajátja (az idősebbek közül sokan emlékezhetnek a futósávon, becseréléséhez nagy spintekkel melegítő, olimpiai bajnok Bene Ferenc magyar nézők általi "hülyebené"-zésére). Ez az állóvíz kritikus helyzetekben azonnal jelentkezik - pontosan ott találtatunk könnyűnek, ahol a folyamatos maximumra törekvők legyőznek minket.
Mi a teendő? Azt gondolom, hogy a szociálpszichológiai jellemzők nagyon lassan változnak, dacolnak az idővel. Mégis lehet személyes feladatunk: a "saját kertjeink művelése", azaz a saját munkánk mindig maximumra törekvő ellátása.
Kommentek