Egy rém rendes család…
(Bourdieu család-teóriájáról)
November 23-án előadást tartottam a Magyar Szociológiai Társaság konferenciáján. Ezen előadás rövidített változatát teszem most közzé. Az előadásból hiányzik a bevezető és az összegző rész, illetve a lábjegyzetek, amelyek elsősorban magyarázó jellegűek voltak.
Előadásom Pierre Bourdieu francia szociológus családfelfogását elemzi. A szerzőre előadásomban nem szociológusként, hanem elsősorban filozófusként tekintek, aki a működő társadalmi szokások, tiltások és engedélyek hátterére kérdez rá, a nietzschei mögékérdezés, „hinterfragen” fogalmát kegyetlen következetességgel alkalmazva.
A szerző 1994-ben, azaz „kései” korszakában írott A gyakorlati észjárás című könyvében, amely magyarul 2002-ben jelent meg a Napvilág Kiadónál, foglalkozik egy fejezet erejéig a család kérdéseivel.
Teóriája szerint a családról a mai, nyugati kultúrában egy jól meghatározható vélekedés- (erősebben fogalmazva:) szabályrendszer működik, amely meghatározza nemcsak az erről való gondolkodásunkat, hanem a családok mindennapi működését is. Eszerint a vélekedésrendszer szerint a család egyfajta „személytelen személy”, amely saját életet él, saját szelleme van, és egyedi világszemlélettel bír. Tevékenységének célja a „határok fenntartása, egyúttal belső világának (a külvilággal szemben) szentként” való idealizálása. Ebben a mikrovilágban a gazdasági szféra törvényei nem érvényesek, hanem az önzetlenség, a számítás elutasítása a jellemző, és a cserekapcsolatokban nem az azonos megtérülés elve uralkodik.
Bourdieu szerint ez a családmodell egy olyan nomosz (törvény), amely társadalmat teremt: nem arról van szó tehát, hogy a társadalom jelenségeiből született meg, fejlődött ki a szabályrendszer, hanem valakik valamikor megteremtették a szabályrendszert, s az hozza létre mai formában a családot. Filozofikusabban fogalmazva: a dolgok rendjét megelőzi a szavak rendje, és nem fordítva. A filozofikus megfogalmazástól visszatérvén a családhoz: ez a családfogalom tehát a mindennapi tudat gyakorlati észjárásához tartozik, olyan előzetességként, amelyre csak nagyon kevesen reflektálnak, viszont minden megnyilvánulásunkban ott van, minden embert meghatároz.
Ez a család Bourdieu szerint egy külön mező (ez a szerző egyik leggyakrabban használt kifejezése), a maga fizikai, gazdasági és főleg szimbolikus erőviszonyaival, amelyet meghatároz az általa gyakran alkalmazott tőkefajták összmennyisége és struktúrája. Természetesen a bourdieu-i logika szerint ezt a mezőt is a társadalom hozta létre, kijelölvén a szerepeket.
Hogy milyenek a szerepek a családi mezőben, erről Bourdieu ebben az esszéjében nem szól, azonban később, 1998-ban egy egész könyvet (Férfiuralom címmel) szentel a nemek viszonyának, amelyben rengeteg megjegyzés van a családról is.
Összefoglalva az ottani gondolatmenetet elmondható: a férfiak világa úgy alakította a nyelvet, hogy az, főleg ellentétpárjai révén a nőknek a kiszolgáltatott, a férfiaknak az uralkodó szerepét adja. Ezek után rendszeresen a biológiai különbségekre hivatkozik, miközben maguk a különbségek is társadalmi konstrukciók eredményei.
A nyelv uralása által kialakul egy habitus, amely a nőket másodrendűnek tekinti, s ez, éppen mert habitus, nem a tudat tiszta, reflektálható szférájában működik kizárólagosan, sőt: leginkább nem ott, hanem átsajátított észlelési, érzékelési és cselekvési mintákban. Ez a hatalmi struktúra a szocializáció első pillanatától fogva maradandó formában vésődik mind a hatalom birtokosai, mind az elnyomottak pszichéjébe, de testébe is, elég ha a társadalom által elvárt női vagy férfi testtartásra, kéz- vagy lábmozdulatokra gondolunk. Poétikusabban fogalmazva: a szavak rendje tehát átalakítja a dolgok rendjét, és a dolgok rendje révén átalakul a testek rendje is.
Mivel a struktúra minden apróbb változás/javulás ellenére uralkodik (ahogy Bourdieu mondja, dacol mindenféle változással), az élet minden területén meghatározza a hierarchiát. A nők ugyanazokat az állásokat ma is gyakran kisebb fizetéssel kapják meg, a komolyabbnak tekintett állások (szemben a „gondozó” típusú állásokkal) még ma is elsősorban a férfiak számára betölthetőek, s az, aki nő létére a házasság vagy élettársi viszony helyett a magányt választja, még ma is sok helyen megvetés vagy durva megjegyzések céltáblája.
Felvetődik a kérdés: milyen eszközökkel biztosítják a társadalomban az elnyomók az elnyomottak feletti uralmat? Ennek feltárását nevezi Bourdieu dehistorizálásnak. Véleménye szerint ennek elsősorban három intézmény az eszköze: a család, az egyház és az iskola. Itt vésődnek belénk azok a szerepek (tiltásokkal és engedélyekkel), amelyek minden cselekvésünket és gondolatunkat habitusként meghatározzák. Mindezek felett pedig ott áll az állam (Bourdieu legfőbb ellensége), amely a nyilvános patriarchátus előírásaival és rendelkezéseivel biztosítja a rendszer folyamatosságát. Ez egyaránt igaz a paternalista, parancsuralmi rezsimekre, s a demokratikus, modern államokra, csak az elnyomás ereje különbözik.
A család kapcsán Bourdieu ebben a könyvében a következőt írja: „Kétségkívül a családé a főszerep a férfiuralom és a férfivilágkép újratermelésében. A család nyújtja a nemek szerint munkamegosztás és megosztottság legitim, jogilag szavatolt, nyelvileg intézményesedett formáinak korai tapasztalatát” – azaz a családban tanuljuk meg elsőként az elnyomás rendszerét, amelyet aztán az élet más területein könnyen tudunk alkalmazni, avagy éppen könnyebben tudjuk elszenvedni azt.
Bourdieu teóriáját összefoglalva a következő mondható el. A férfiak világa a történelem folyamán valamikor képessé vált arra, hogy a szavak ügyes alakítása révén maga alá rendelje a nők világát. Ezt a hatalmat a család, az egyház és az iskola révén tartja fenn, de mindezek felett ott áll az állam, amely preferenciáival és támogatott mintáival (ld. családtámogatási rendszer) rögzíti ezt a hierarchiát, ez a rendszer habitusunkká vált.
Bourdieu teóriája kapcsán úgy gondolom, számos ponton komoly kritikát lehet megfogalmazni. Nem gondolom azonban, hogy ez a példáira és az alapvető hierachikus rendről alkotott véleményére különösebben vonatkozhat. A nők elnyomása ugyanis olyan kézzelfogható valóság, amelyet csak az nem vesz észre, aki az ilyen tapasztalatokat tudatosan el akarja kerülni. A Bourdieu-kritika véleményem szerint inkább két másik ponton lehet erősebb. Az egyik ilyen az a kérdés, hogy vajon a két nem hierarchikus különbségének megszületése rögzíthető-e valamilyen történelmi pontban vagy korszakban, illetve az, hogy vajon ez a hierarchia teljesen determinál-e mindannyiunkat. Az első kérdést nevezzük az „eredet” kérdésének, a másodikat a „determináció” kérdésének.
Az eredet kérdése kapcsán elmondható, hogy aligha akad a hallgatók között olyan, aki ne emlékezne az őskorról szóló tanulmányaira. Ott a matriarchális és patriarchális társadalom váltásának okaként legfőképpen azt emlegették, hogy a férfiak fegyverei idővel annyira tökéletesedtek, hogy képesek lettek a nagyobb vadállatok rendszeres elejtésére. Ez a rendszeresség pedig megadta (esetleg visszaadta?) a tekintélyüket a gyűjtögetéssel rendszeres táplálékot tartó asszonyokkal szemben a közösségekben. Akármennyire is meggyőzőnek látszik ez a történeti teória, tudnunk kell, hogy ez nem más, mint egy interpretáció, amelyet meglehetősen csekély számú lelet támaszt alá. Azonban akárhogy is volt, s erről akármilyen teóriát is állítunk fel, tagadhatatlan: a biológiai különbségeket minden olyan régészeti lelet igazolja, amikor bizonyíthatóan emberi csontvázat ástak ki. A férfiak minden korban fizikailag erősebbek, s ennek folytán a fizikai munkára alkalmasabbak voltak a nőknél, míg a női csontok gyengébbek, törékenyebbek – ez a két tulajdonság ismert biológiai fogalommal szólva: az ember fenotípusának része, genetikai alapon.
Ezt továbbgondolva világos, hogy a férfiaknak nem kellett létrehozniuk az elnyomás nyelvét, hiszen az elnyomás nyelve minden bizonnyal biológiai különbségeinkből adódik – minden bizonnyal nem az tehát az igazság, hogy a szavak rendje létrehozta a dolgok rendjét, hanem az, hogy a dolgok rendjével együtt alakult ki a szavak rendje, egymástól elválaszthatatlanul.
A determináció kapcsán elmondható, hogy a társadalmak történetében számos politikus számos teóriával próbálkozott arra nézvést, hogy igába hajtsa az embereket. A legutóbbi ilyen emberkísérlet, a szocializmus azzal végződött, hogy kiderült: az emberi természettel ellentétes az a teória, amelynek jegyében nem csak a viselkedésünket, de a nyelvünket és a habitusunkat is át akarták alakítani. Ugyanilyen emberkísérletnek tekinthető a középkori Egyház törekvése a saját szenvedélyeit és vonzódásait elmináló hívő ideáltípusának valóságbéli megteremtésére – hiába akarták és tették kötelezővé többször is a katolikus hitet és a hozzá tartozó erkölcsi „dress code”-ot, az emberek döntő többségben nem lettek bigott hívekké.
Ha ezt a gondolatot a családra fordítjuk, elmondható: ha a család puszta verbális konstrukció volna, nem ragaszkodott volna hozzá az emberiség jelentős része évszázadokon át. Üljön a fején bármiféle állam, mondja azt bármilyen iskola, egyház vagy felmenőik családja. Az embert választásaiban jelentősen befolyásolhatják teóriák, de sohasem mondható el, hogy nem látunk ki ezekből. Egyszerűbben fogalmazva: a szabadság mindig nagyobb a determinációnál.
Mindezeket összegezve úgy gondolom: a családban élés az ember antropológiai-biológiai sajátossága, nem bármiféle történeti közösség hozta létre a fogalmát, hanem a fogalmak megalkotása előtt már létező forma volt. A családban élés formái és hierarchikus viszonyai változhatnak, és változásuk/bővülésük üdvös is. Azonban lehetetlennek látszik az, hogy a nem-hierarchiák biológiai alapon fennálló rendszere gyökeresen megváltozzék, mivel a biológiai alapjaink annyira alapvetőek, hogy ezeken lehetetlen változtatni. Egyszerűbben fogalmazva: ezek az alapok azok a szemek, amelyeken át nézünk a világra, s ha nincs szemünk, nem látunk…
Kommentek