Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Kommentek

  • tesz-vesz: sajnálom milyen támadások voltak? (2010.01.21. 13:56) 050.
  • Medgyesi Éva: Én is sajnálom a blog megszűntét, hiányozni fog. De talán majd "máskor, jobb időben". (2008.02.12. 16:38) 050.
  • Laari: Sajnálom. Ritka (és tiszteletreméltó) dolog ma, hogy valaki névvel, címmel, telefonszámmal mutatkozik meg a netes világban - de azt hiszem, szükségtelen is: nicknéven úgyanúgy fölvállalhatja az ember önmagát, nickneve alapján (ami sokaknál a kezdetektől állandó) úgyanúgy ismerik és azonosítják...... (2008.01.20. 12:20) 050.
  • Laari: Márai nem hallhatott a kivezényelt integetőkről?-lehetetlen, ez már nagyon régi találmány. Bizakodó módon azt hiszem, az emberek többsége természetesnek éli meg valamely nemzethez való tartozását, s nem gondolja, hogy magyarnak/szlováknak/németnek, stb. lenni dicsőség - bár néhány hatalomvágyó őr... (2008.01.19. 21:34) 049.
  • orpheus: Laarinak: azért érdekes, amit írsz, mert ezen keresztül is meg tudom mutatni Márai elképesztő elfogultságát. Ugyanezen, idézett könyv Úton a Felvidékre c. írásában a következő szerepel: "Nem túlzok, ha azt állítom, amire a személyes tapasztalás késztet, hogy Rozsnyó és Kassa környékén a lakosság m... (2008.01.19. 12:46) 049.
  • orpheus: Enoknak: igen, ez a kassai bevonuláskor született szöveg. Márai ekkoriban volt igazán Horthy-rajongó, de korábbi, a Horthy-rendszert bíráló írásáról nem tudok - ez nem azt jelenti, hogy nincs, hiszen Márai erősen grafomán volt, életműve egy ember számára gyakorlatilag elolvashatatlan. A modernizá... (2008.01.19. 12:34) 049.
  • Laari: Ez talán csak az én tapasztalásom: az általános vélekedéssel szemben a visszacsatolt területeken élő magyarok nem "fölszabadítókként" fogadták Horthyékat - legalábbis a Csallóközben. Családom ott élt-él, és a mai napig "magyar megszállásként" emlegetik a bécsi döntés következményét...a leszármaz... (2008.01.18. 13:57) 049.
  • Laari: Az "új" választók világképét tekintve - ami önhibájukon kívül igencsak kiforratlan - sajnos nagyon igazad lehet, ráadásul ez a korosztály minden időben fogékony a populizmusra. A balliberális oldal egyáltalán nem , vagy töketlenül (bocs) kommunikál velük (is), leider... Persze, én megyek szava... (2008.01.18. 13:23) 049.
  • Enok mester: Köszönöm az idézetet. Árnyalja a bennem lévő Márai-képet, azonban azt se szabad felejteni, hogy a revíziót szinte az egész ország, a rezsim ellenzéke is támogatta, illetve ünnepelte - Márai kassaiként különösen. Horthy népszerűsége a bécsi döntések nyomán az egekbe szökött - gondolom, az idézet ak... (2008.01.18. 07:59) 049.
  • orpheus: Laarinak: én sem látom elsöprőnek az igényt egy tekintélyuralmi rendszerre, erősödésről írtam, amit szerintem az is okoz, hogy 1994-ben még nagyon sokan éltek, akik emlékeztek a Horthy-korra, ma viszont sokkal kevesebben. Ellenben számosan lettek választókorúak azok, akik természetesen nem éltek e... (2008.01.18. 00:15) 049.
  • orpheus: Enok mesternek: Márai Horthy-rajongó publikációi megtalálhatók pl. az Ajándék a végzettől című kötetben (Helikon, 2004). Csak egy példa a Horthy Miklós három útja című írásából: "Az elmúlt húsz esztendőben sokan és sokat gondoltak arra, mit érezhet az ember, akit végzete és nagyszerű hivatása eg... (2008.01.17. 23:59) 049.
  • Laari: Nem tudom, valóban elsöprő-e az igény ma Magyarországon egy tekintélyuralmi rendszer eljövetelére -, úgy emlékszem, 1994-ben a gazdasági bajok mellett az is okozta az Antall-kormány bukását, hogy sokaknak a Horthy-korszakot idézte vissza a sok bokacsattogtató gyászhuszár. Napjainkban a (szélső)... (2008.01.17. 20:59) 049.
  • Enok mester: Bevallom, Márai említésén meglepődtem. Herczeg Ferenc, ő igen - de Márai mint a Horthy-rendszer híve, vagy mint írod: "rajongó"? Szerintem ez csak utólagos mázolmány azon utcai könyváruspultok jóvoltából, ahol egymás mellett szerepelnek Wass-sal. Márai az európai polgári attitűd híve volt, ez hián... (2008.01.17. 14:55) 049.
  • orpheus: Akkor elmondom, mire utaltam. Kádár és közgadászai azzal próbálkoztak 68 után, hogy a magánszféra felerősítésével egy politikai egypártrendszer keretei között gazdasági pluralizmust alakítsanak ki. Ez nálunk ment a legjobban, de Moszkva sajnos elvágta. Kínában viszont ez megy most - erre utaltam.... (2008.01.13. 09:15) 047.
  • csodaszerva: Nohát, rám lehet szólni, ha túlterjednék, de félbevágnám az eszmecserét, ha most nem reagálnék. Véletlenül barátom Kínáról forgatott nemrég dokumentumfilmet, emígy foglalta össze: "Nem élnék ott, de eszméletlen. Kintről szánalmasnak tűnt minden itthon jelentősnek tartott aktuál közéleti probléma,... (2008.01.13. 00:34) 047.
  • orpheus: Azért arról, hogy a történelem mit választott, nem lehet ilyen könnyen beszélni. Senki sem tudja, mit hoz a jövő. Ráadásul a kádári modell sem szűnt meg, számosan (pl. Kopátsy) írják azt, hogy Kínában egy ehhez hasonló működik (virágzik?) A kapitalista szocializmus nekem is rendben van, amennyiben... (2008.01.13. 00:05) 047.
  • csodaszerva: A hajléktalan válaszhatja a múlt rendszert, csakhogy a történelem nem választotta a szocializmust; a csomós nyakú, használhtatlan zsiráf elvérzett az evolúciós küzdelemben. By the way, Kanadában nincsenek hajléktalanok, éljen a kapitalista szocializmus! (2008.01.12. 20:19) 047.
  • orpheus: A kádári időszak szakaszokra osztható. Nagyjából azt lehet mondani, hogy 1958-tól 1978-ig, azaz 30 évig volt jellemző az a létbiztonság, amiről beszéltem. Számos, itt nem részletezendő körülmény miatt, ez 78-tól egyre romlott, s ez egyenesen vitt 89-hez. Az, hogy ennek a biztonságnak minek mi vo... (2008.01.12. 19:11) 047.
  • csodaszerva: Tudtam, úgy tudtam, hogy lessssz benne nekem is hibám! Egyébként meg kontaktos az 's' betűm a billentyűzeten. A fenébe, nőtt egyet az orrom. Tudomásom szerint a létbiztonság ára a Kádár-rendszerben a rossz hatásfokú, államilag életben tartott vállalatok voltak, mely rendszer utópisztikus volta, é... (2008.01.12. 13:46) 047.
  • orpheus: Hello, a létbiztonság nem ábránd, hanem kézzelfogható valóság volt a Kádár-rendszerben. (Ez nem azt jelenti, hogy nem vihettek be a rendőrök, hanem pl. azt, hogy senki sem halt éhen, és mindenkinek volt munkája). Ha van időd, olvasd el Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában c. könyvét -... (2008.01.11. 21:35) 047.
  • Utolsó 20

047.

2007.12.30. 14:08 :: orpheus

Vagy mégis? - félelem és szabadság

December 29-én újra levetítette a TV2 Tímár Péter 1997-es filmjét, a Csinibabát. A film szórakoztató jellegén túl "közérzet-híradás"-ként is látható (hogy miért, az egy másik írás témája lehetne): valahogy így érezték magukat a magyarországi, városi emberek 1962 augusztusában, túl az 56-os sokkon, a liberalizálódó szocialista rendszerben. Ebből a híradás-jellegből fakad az, hogy az ember a vicces jeleneteken és az akkori (itt 'remake'-elt) slágerek szövegein derülve mégis szomorúan áll fel a fotelből. Ugyanis elkeserítő az a világ, amely Tímár Péter filmkockáin megjelenik, és elkereserítőek maguk az emberek is. A szinte funkcionális analfabéta Simon bá', aki háztömb-felügyelőként mégis élet-halál ura, a fiatalok, akinek egyetlen vágya, hogy "nyugatra" menjenek, a magányos, kallódó emberek, akiknek minden pillanatban ügyelniük kell arra, hogy mit mondanak, mert valaki mindig figyeli őket, némelykor ők egymást. Ha valaki ezt a filmet megnézi, biztosan nem táplál nosztalgiát a Kádár-kor iránt, hiszen látja, hogy maguk az emberek sem szerettek benne élni.
Vagy mégis? - tehetjük fel a kérdést, ha tekintetünket a mára fordítjuk. Hiszen mi a helyzet ma a kiszolgáltatottsággal? Azt hiszem, ezen a téren nem sok minden változott, sőt: a helyzet csak rosszabb lett. A Kádár-rendszerben az embernek ügyelni kellett arra, hogy nyilvánosan ne szídja a vezetőket, ne beszéljen 56-ról vagy a nemzeti kisebbségekről, mert akkor a mindenhol jegyzetelők miatt különféle büntetések érhették (ha már valami miatt eleve "foltos" volt, akkor erre még nagyobb volt az esély). Ma a munkavállalónak ügyelnie kell arra, hogy semmi olyat ne mondjon vagy tegyen, amellyel főnökei haragját kiváltja, mert abban a pillanatban, se szó se beszéd kidobhatják - ott toporog az utcán a helyére várva 2-3 másik. A Kádár-rendszerben a munkavállaló a teljes foglalkoztatottság miatt joggal bízott abban, hogy már másnap munkát talál, ma sokszor hónapok telnek el, mire valaki újra dolgozni tud. Sőt: ha éppen 50 feletti, akkor nagyjából le is mondhat arról, hogy bárhová felveszik. Ha pedig tartósan kiesik a munka világából, reálisan számíthat arra, hogy idővel gyarapíthatja akár a jelenleg 38.000-esre becsült hajléktalanok számát is (ebből kb. 25.000 él Budapesten - míg a Kádár-rendszerben a hajléktalanok száma NULLA volt), hiszen nincs magyar család, amelynek ne lennének kölcsönei, s ezeket vissza kell fizetni - a tankok ugyan 89-ben kimentek, a bankok viszont itt vannak velünk...
A Kádár-rendszerben ha valaki nyilvánosan szídta a Szovjetuniót vagy a vezetőket, reálisan számolhatott azzal, hogy legközelebb sokkal rosszabb munkát kap - főnökei "utánanyúlnak". Ma az "utánanyúlás" ritkábban fordul elő, de számos ismerősöm és barátom van, akikkel ez mégis megtörtént. A Kádár-rendszerben a munkaidőt nagyjából betartották a vállalatok, ma számos esetben fordul elő, hogy a vállalatok túldolgoztatják a munkaerőt, s a túlórát eszükbe sem jut kifizetni, s ha ezellen tiltakozik a munkavállaló, szintén kidobják. (Aztán majd a jól elhúzódó munkajogi perekben valamit visszakap abból, ami törvényesen járt neki). Szakszervezetek sem akkor, sem ma reálisan nem léteztek/léteznek, csak fizikálisan - működésük ma főleg arra korlátozódik, hogy vezetőik politikai beállítottságának megfelelően rikoltoznak vagy hallgatnak a különféle kormányok idején.
A rendszerváltás után szélesebb körben nyílt lehetőség a "maszek"-olásra, azaz megjelentek a vállalkozók. Sajnos azonban elmondható, hogy a vállalkozó sem érzi magát kevésbé kiszolgáltatottnak a munkavállalóhoz képest ebben a mai világban. Félnie kell a minden évben megújított adótörvényektől, attól, hogy a könyvelője mikor számolta el magát, attól, hogy amit korábban leírhatott, azt később nem fogadják el, attól, hogy tevékenysége legalább annyira legyen jövedelmező, hogy saját, vagy foglalkoztatottjai járulékait tudja fizetni. A vállalkozó állandó stresszben él, ahogyan a munkavállaló is - kapaszkodván székébe, remegve attól, hogy mikor találtatik könnyűnek. Ehhez pedig erős lélek kell, mert aki gyenge, az viszont pszichésen nem bírja a versenyt, és ezért esik ki a senkiföldjére, ahonnan általában nincs visszaút.
Felmerül a kérdés: lett valami jobb is 1962 óta, a kiszolgáltatottság terén? Azt hiszem, igen. Ez pedig az, hogy akkoriban csak szökni lehetett Nyugatra, ma viszont nyitva vannak a határok. Azaz, ha az embernek elege van ebből a szomorú, kilátástalan magyar világból, szerencsét próbálhat külföldön. Ehhez viszont használható nyelvtudásra van szükség, amely ma Magyarországon kevesek sajátja. Hiába tanul ma minden iskolás nyugati nyelveket, elképesztő az a színvonal, ahogyan írnak és beszélnek (erre nyilván minden olvasónak számos példája van). A negyven év feletti korosztályt pedig inkább ne is említsük, sajnálatos módon nekik szinte nincs semmilyen használható nyelvtudásuk (tisztelet a kisszámú kivételnek!)
Összegezve a leírtakat: úgy látom, a Csinibaba nem csak a múltról, a működő szocializmusról szóló film. A rémes kiszolgáltatottság érzése ma is velünk van, sötét árnyékként ott sétál mellettünk, csak más formában. Akkor a szabad szólás és az utazás volt korlátozva, ma a szabad szólás és a munkavállalás lehetőségei. Ezzel szemben viszont ma lehet utazni és szerencsét próbálni, akkor viszont teljes foglalkoztatottság volt, így a mindennapi létbiztonság nem forgott veszélyben - patetikusabban fogalmazva: a mindennapi kenyerünk meg volt adva. Ha így tekintünk a hatvanas évekre, lehet, hogy azt mondjuk, jogos a nosztalgia? Úgy látszik, valami elveszett a rendszerváltáskor, amit jó lenne visszahozni. Ez pedig nyilvánvalóan nem a teljes foglalkoztatottság, hanem az a létbiztonság, ami minden korlátozás ellenére jobban megvolt abban a világban.

8 komment

046.

2007.12.27. 14:25 :: orpheus

Thomas a gőzmozdony

Amikor 1943-ban a 32 esztendős Wilbert Awdry, anglikán lelkész Christopher nevű, hároméves kisfiának elkezdte mesélni az első Thomasról szóló történeteket, egészen biztosan nem gondolta, hogy nemsokára gyerekek millióit fogja szórakoztatni. Nem gondolta, hogy az először csak a mesék rögzítésére leírt lapokból született, s 1945-ben "csak" 22.500 példányban kiadott első kiadás (The Three Railway Engines) minden évben újra megjelenik, s ez így megy a mai napig. Sőt: 25 másik könyvet is ír, ebben a témában, 1946 és 1972 között. Nyilvánvalóan nem gondolta azt sem, hogy 1984-től könyveiből bábfilmsorozat készül, s a sikereket látva 1983-ban fia átveszi tőle a mesetémát, folytatván édesapja örökét. Azt sem gondolhatta, hogy a film narrátorai között olyan neves művészek szerepelnek majd, mint Ringo Starr, George Carlin, Alec Baldwin, Michael Brandon és Pierce Brosnan.
Mégis mindez bekövetkezett.
A Thomas-láz mintegy három éve Magyarországra is betört. A bábfilmből könyvek, puzzle-k, matricák, kifestők születtek, s amikor a Thomas megy a tévében, a kisgyerekekhez nem érdemes szólni, mert belemerülnek a Sodor nevű, kitalált szigeten zajló kalandokba. Így van ezzel az én fiam is.
Mi a Thomas titka? Mitől lett a Harry Potter után a nyugati világ második legnépszerűbb modern meséje?
Azt gondolom, ennek elsősorban az egyszerűség az oka. A lelkész úr a mozdonyok világával az emberek világát mintázta meg. A mozdonyok, akár az emberek, néha hiúk, néha nem akarják a szabályokat követni, saját utakon járnak, de alapvetően jószívűek. A mozdonyok gyakran versengenek egymással, s a főnökeik elismeréséért, de közben mindig tudják, hogy mely elvektől tértek el, s ezekhez aztán vissza is térnek. A gyerekek a csillogó-villogó mozdonyokat látva az emberi világ (pontosabban a nyugati kultúra) erkölcsi "dress code"-ját tanulják meg.
Akkor is igaz ez, ha egy alapvető hiba is jellemzi a történeteket, és ebből következően a bábfilmet is. Nincs kidolgozva az, hogy a mozdony miképpen dönthet önállóan, ha vezetője van, aki irányítja? Ezekben a történetekben a mozdonyvezetők foglyai vonatuknak, azt csinálják, amit azok akarnak, néha viszont ők döntenek. Ebben azonban nincs semmilyen logika. Mindazonáltal ez a narrációs téma a felnőttek világát érdekli, a gyermek az egyszerű, minden torz és ijesztő figura, illetve zavaró fény nélküli történeteket figyelve megtanul egy erkölcsi világot, amelyet aztán az élete során sokszor megtapasztal, árnyoldalaival és napos oldalaival együtt.

3 komment

045.

2007.12.21. 19:40 :: orpheus

Ami sohasem múlik el

Tegnap éjszakától kezdődően immár nem lesz nyugati és északi határállomásainkon ellenőrzés, Szlovákiába, Szlovéniába és Ausztriába megállás nélkül léphetünk át. Azoknak, akik a nyolcvanas és a kilencvenes években születtek, ez nem sokat jelent - igazi vámvizsgálat már majd egy évtizede nem volt ezeken a határokon. Az ember megállt, elkérték az útlevelet, legrosszabb esetben kérdeztek egy-két dolgot, s már mehetett is tovább.
A tegnapi nap mindezek okán elsősorban azoknak fontos, pontosabban mondva: azok tudják értékelni, akik a hetvenes években vagy annál korábban születtek. 1972-es születésűként jól emlékszem a régi határátlépéseinkre. Minden nyáron szüleimmel Csehszlovákiába, nagyapámhoz mentünk nyaralni. Kifelé a vizsgálat formális volt, inkább csak a pecsételésre korlátozódott. Mivel azonban visszafelé mindenki rengeteg holmit hozott (Csehszlovákiában nemcsak az étel volt a magyarországihoz képest nevetségesen olcsó, hanem a gyerek-játék, az iskolaszer, a ruha és a dohánytermék is), a vámvizsgálat nagyon komoly volt. Sturovóban le kellett szállni a vonatról, s egy külön teremben várakoztunk bőröndjeinkkel az ellenőrzésre. Amikor sorra kerültünk, egyenruhás vámosok túrták szét a csomagokat, mindenre rákérdezve, nagyon gyakran olyan hangon, amelyhez nem szoktam hozzá kisgyerekként. Emlékszem, amikor négyéves voltam, el is sírtam magam, mert egy tőlem elkért kisvasutat egy perc alatt darabokra szedtek, s azt hittem, soha többé nem fogom visszakapni. Arra is emlékszem, hogy amikor hatéves koromban egyszer a vasúti kocsiba belépett egy vámos, s rákérdezett, hogy van-e elvámolnivalónk, akkor én vicceskedni akarván azt mondtam apámnak, hogy vegye elő az ezer radírt, amit hoztunk. A vámos arca elkomorodott, s amikor apám mondta, hogy a gyerek csak hülyéskedik, nagyon komolyra fordult az arca, rámnézett és azt mondta, hogy "ezzel nem viccelünk" - így többes számban.
"Ezzel nem viccelünk" - hát igen, erről van szó. Talán ekkor született meg egy érzés bennem, amely azóta is kísért minden határon. Soha semmilyen vámszabályt nem szegtem meg, mégis, ha bármilyen határra érek, azóta is összeszorul a gyomrom, s ez az érzés még órákig eltart (gondoljunk bele, mit érezhet az, akivel valódi gondok voltak? akitől elvették a könyveit, akit megvertek, akit visszafordítottak? aki nem juthatott ki a családjához?).
Biztos vagyok abban, hogy gyerekeim, unokáim nem fogják ezt érezni, s ennek örülni kell. Az sem nagy baj, hogy különösebben érteni sem fogják ezt az érzést ("fater megint beszél hülyeségeket az őskorból"), hiszen nekik természetes lesz, hogy Hegyeshalom tábláját látva nem az idegesség fogja el őket, hanem a várakozás, hogy mindjárt Bécs környékére jutnak.
Nehéz megmondani, milyen egyértelmű értéket hozott nekünk a rendszerváltás. Ma egyre több olyan esemény van, ami nosztalgiára késztet. Jó látni, hogy van olyan, amiért érdemes volt várni. El is dönteném, hogy a sorompók leszerelésének örömére a holnapi napot családommal a Stephanskirche mellett, egy bécsi kávézóban kezdeném - ha lenne rá pénzem...

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása