December 29-én újra levetítette a TV2 Tímár Péter 1997-es filmjét, a Csinibabát. A film szórakoztató jellegén túl "közérzet-híradás"-ként is látható (hogy miért, az egy másik írás témája lehetne): valahogy így érezték magukat a magyarországi, városi emberek 1962 augusztusában, túl az 56-os sokkon, a liberalizálódó szocialista rendszerben. Ebből a híradás-jellegből fakad az, hogy az ember a vicces jeleneteken és az akkori (itt 'remake'-elt) slágerek szövegein derülve mégis szomorúan áll fel a fotelből. Ugyanis elkeserítő az a világ, amely Tímár Péter filmkockáin megjelenik, és elkereserítőek maguk az emberek is. A szinte funkcionális analfabéta Simon bá', aki háztömb-felügyelőként mégis élet-halál ura, a fiatalok, akinek egyetlen vágya, hogy "nyugatra" menjenek, a magányos, kallódó emberek, akiknek minden pillanatban ügyelniük kell arra, hogy mit mondanak, mert valaki mindig figyeli őket, némelykor ők egymást. Ha valaki ezt a filmet megnézi, biztosan nem táplál nosztalgiát a Kádár-kor iránt, hiszen látja, hogy maguk az emberek sem szerettek benne élni.
Vagy mégis? - tehetjük fel a kérdést, ha tekintetünket a mára fordítjuk. Hiszen mi a helyzet ma a kiszolgáltatottsággal? Azt hiszem, ezen a téren nem sok minden változott, sőt: a helyzet csak rosszabb lett. A Kádár-rendszerben az embernek ügyelni kellett arra, hogy nyilvánosan ne szídja a vezetőket, ne beszéljen 56-ról vagy a nemzeti kisebbségekről, mert akkor a mindenhol jegyzetelők miatt különféle büntetések érhették (ha már valami miatt eleve "foltos" volt, akkor erre még nagyobb volt az esély). Ma a munkavállalónak ügyelnie kell arra, hogy semmi olyat ne mondjon vagy tegyen, amellyel főnökei haragját kiváltja, mert abban a pillanatban, se szó se beszéd kidobhatják - ott toporog az utcán a helyére várva 2-3 másik. A Kádár-rendszerben a munkavállaló a teljes foglalkoztatottság miatt joggal bízott abban, hogy már másnap munkát talál, ma sokszor hónapok telnek el, mire valaki újra dolgozni tud. Sőt: ha éppen 50 feletti, akkor nagyjából le is mondhat arról, hogy bárhová felveszik. Ha pedig tartósan kiesik a munka világából, reálisan számíthat arra, hogy idővel gyarapíthatja akár a jelenleg 38.000-esre becsült hajléktalanok számát is (ebből kb. 25.000 él Budapesten - míg a Kádár-rendszerben a hajléktalanok száma NULLA volt), hiszen nincs magyar család, amelynek ne lennének kölcsönei, s ezeket vissza kell fizetni - a tankok ugyan 89-ben kimentek, a bankok viszont itt vannak velünk...
A Kádár-rendszerben ha valaki nyilvánosan szídta a Szovjetuniót vagy a vezetőket, reálisan számolhatott azzal, hogy legközelebb sokkal rosszabb munkát kap - főnökei "utánanyúlnak". Ma az "utánanyúlás" ritkábban fordul elő, de számos ismerősöm és barátom van, akikkel ez mégis megtörtént. A Kádár-rendszerben a munkaidőt nagyjából betartották a vállalatok, ma számos esetben fordul elő, hogy a vállalatok túldolgoztatják a munkaerőt, s a túlórát eszükbe sem jut kifizetni, s ha ezellen tiltakozik a munkavállaló, szintén kidobják. (Aztán majd a jól elhúzódó munkajogi perekben valamit visszakap abból, ami törvényesen járt neki). Szakszervezetek sem akkor, sem ma reálisan nem léteztek/léteznek, csak fizikálisan - működésük ma főleg arra korlátozódik, hogy vezetőik politikai beállítottságának megfelelően rikoltoznak vagy hallgatnak a különféle kormányok idején.
A rendszerváltás után szélesebb körben nyílt lehetőség a "maszek"-olásra, azaz megjelentek a vállalkozók. Sajnos azonban elmondható, hogy a vállalkozó sem érzi magát kevésbé kiszolgáltatottnak a munkavállalóhoz képest ebben a mai világban. Félnie kell a minden évben megújított adótörvényektől, attól, hogy a könyvelője mikor számolta el magát, attól, hogy amit korábban leírhatott, azt később nem fogadják el, attól, hogy tevékenysége legalább annyira legyen jövedelmező, hogy saját, vagy foglalkoztatottjai járulékait tudja fizetni. A vállalkozó állandó stresszben él, ahogyan a munkavállaló is - kapaszkodván székébe, remegve attól, hogy mikor találtatik könnyűnek. Ehhez pedig erős lélek kell, mert aki gyenge, az viszont pszichésen nem bírja a versenyt, és ezért esik ki a senkiföldjére, ahonnan általában nincs visszaút.
Felmerül a kérdés: lett valami jobb is 1962 óta, a kiszolgáltatottság terén? Azt hiszem, igen. Ez pedig az, hogy akkoriban csak szökni lehetett Nyugatra, ma viszont nyitva vannak a határok. Azaz, ha az embernek elege van ebből a szomorú, kilátástalan magyar világból, szerencsét próbálhat külföldön. Ehhez viszont használható nyelvtudásra van szükség, amely ma Magyarországon kevesek sajátja. Hiába tanul ma minden iskolás nyugati nyelveket, elképesztő az a színvonal, ahogyan írnak és beszélnek (erre nyilván minden olvasónak számos példája van). A negyven év feletti korosztályt pedig inkább ne is említsük, sajnálatos módon nekik szinte nincs semmilyen használható nyelvtudásuk (tisztelet a kisszámú kivételnek!)
Összegezve a leírtakat: úgy látom, a Csinibaba nem csak a múltról, a működő szocializmusról szóló film. A rémes kiszolgáltatottság érzése ma is velünk van, sötét árnyékként ott sétál mellettünk, csak más formában. Akkor a szabad szólás és az utazás volt korlátozva, ma a szabad szólás és a munkavállalás lehetőségei. Ezzel szemben viszont ma lehet utazni és szerencsét próbálni, akkor viszont teljes foglalkoztatottság volt, így a mindennapi létbiztonság nem forgott veszélyben - patetikusabban fogalmazva: a mindennapi kenyerünk meg volt adva. Ha így tekintünk a hatvanas évekre, lehet, hogy azt mondjuk, jogos a nosztalgia? Úgy látszik, valami elveszett a rendszerváltáskor, amit jó lenne visszahozni. Ez pedig nyilvánvalóan nem a teljes foglalkoztatottság, hanem az a létbiztonság, ami minden korlátozás ellenére jobban megvolt abban a világban.